Vak szerelmem -taekook-

3

Szó szerint bele rántott az ölébe, és megölelt. Nem mondom, hogy nem jöttem zavarba. Az hazugság lenne. Már így is elég nagy baj, hogy közel engedtem valakit magamhoz.

Hirtelen egy rossz gondolat miatt, elküldtem Jungkookot.

-Menj el most. -kértem őt, mert úgy éreztem, nem bírom sokáig.

-Miért?

-Csak menj el! -rivalltam rá, a kelletnél kicsit durvábban. De, teljesítette kérésemet, ami megnyugtatott -és soha ne gyere vissza. Kérlek. -tettem hozzá még magamnak szomorúan, de ezt nem hallotta. Vagyis, remélem.

Agyamat újra ellepték önutálkozó gondolataim. És, újra ott voltam, ahol eddig is. Mélyen. Nagyon mélyen. Már ott tartottam, hogy bemegyek a fürdőbe.

És, miután ez megvolt, bezártam az ajtót magam mögött, hogy senki ne tudja, itt vagyok.

Lassan előkerestem a borotvámat, és leválasztottam róla a pengét. Leereszkedtem a kád mellé, és elkezdtem a régi művemet. Folytattam.

Már az egész bal karom tele volt vágásokkal, és én még mindig folytatom őket. Most, egy bálnát tervezek belevésni a csuklóm környékére.

Az egész, amit másnak mutatok, hazugság. Belül egy roncs vagyok. Szó szerint. Egy roncs. Egy lelki roncs. Semmi más, csak egy olyan ember, aki teher az egész világ számára. Hisz, mit tudok én csinálni? Semmit. Na, ugye.

Szóval, lassan elkezdtem egy körvonalat húzni a csuklóm mellett. És, ne mondja nekem azt senki, hogy nem vagyok normális. Én egyszerűen a mentális fájdalmam levezetem a fizikaiban. És ez jó érzéssel tölt el. Nekem ez okoz örömet.

Most is, folyamatosan csak Jungkook járt a fejemben, hogy mi lesz, ha ő ezt megtudja?

Hiszen, tudom, hogy ő gondoskodna rólam. Valamiért megbízok benne.