New Life-In London

4.rèsz-A pillanat

Hirtelen egy labda tartott egyenesen felèm.Magam elè tettem a kezem de így is èreztem,hogy mekkora ereje volt.
A fájó kezembe vettem a labdát majd lenèztem rá.
Odette kèrdő és aggódó pillantást küldött felèm.Egszer csak egy mèly ès kellemes hang csapta meg a fülem.
-Te jó èg!Jól vagy?-nèzett le rám egy csokibarna szempár.
Vègig nèztem az arcát,a szèp vonalait ès a bőre színèt.Kètsèg kívül Asher Canfield nèzett engem a pályáról.
Ott állt ès tènyleg nekem szólt.
Ujjammal magamra mutattam cèlzáskènt.
-Igen te!Jól vagy?-kuncogott kicsit azzal az ezer vattos mosolyával.
Ègett az arcomról a bőr hiszen nem minden nap beszèlgethetek Asherrel.
-I-igen.Bocsi.-Adtam vissza a labdát vörös fejjel ès kèk ujjakkal.
Igen.Bekèkült ami nagyon fura hisz kb.2 perce törtènt ez az egèsz.
-Semmi baj,ès bocsi a potyalabdáèrt!-intett majd visszament a pályára.
Ezután azt hittem elsírom magam.
Nem tudom mièrt,vagy hogyan de nagyon kínos volt az egèsz.
Dadogtam ès szerencsètlenkedtem.
Gratulálok Celeste.

Odette felè fordultam.
Tátott szájjal nèzett rám.
-Tudod te milyen règóta járok meccsekre?Tudod te hányszor dobdtak meg potyaladbával?-rázta meg a vállaim nevetve.-De egyszer sem szólt hozzám senki!De te!Drága új ès egyetlen barátnőm..-kezdett bele,mire szavába vágtam.
-Igen.Köszönöm.Bár nem hiszem,hogy igaz lenne..-bámultam rá mint valami nem normális.
-Dehogynem.Komoly beszèlgetèst folytattál Asher Canfieldel.Bár számíts rá,hogy a rajongótábora,ja ès Yilly a pompom lányok kapitánya is rád fog szállni..-nèzett rám komolyan.
-A francba..-csúszott ki a számon.

Amint vège lett a meccsnek ès mint ahogy azt gondoltuk a mieink nyertek,elindultunk haza.
11 felè járt az idő.Így úgy döntöttünk elmegyünk enni valahová.
-Tudok egy jó helyet!-vetette fel Odette.-Nincs is innen olyan messze.Egy barátságos kis kávèzó ès ètterem.A családommal is sokat megyünk oda.
-Oh.Rendben van.Az igazat megvallva jól is esne egy kávè.-mosolyogtam rá.

Kint mèg mindíg esett a hó.
Gyönyörű volt minden.A város fehèrben pompázott.Mindíg is imádtam a telet de be kell vallanom,hogy Londonban ez is jobban tetszett,mint bárhol máshol.
Ahogy lèpjedtünk a járdán a lábunk alatt ropogott a hó.
-Tudod Odette.Èn mèg sosem èreztem semmit egy fiú iránt sem.-nèztem rá.
-Hát.Èn pedig eddig,azt hiszem csak egy fiúba voltam belezúgva egèsz èletem során.-mondta nyugodt hangon.
Erre kicsit kuncogtunk,majd folytattuk a beszèlgetèst.
-Hogyan törtènt?-kèrdeztem.
-Hát az az igazság,hogy Tylerrel kispelenkás korunk óta ismertüke egymást.Mióta az eszemet tudod szerelmes voltam belè.Mindíg olyan tökèletes,olyan erős,ès olyan kedves volt velem.Egèszen közèpiskoláig.Onnantól mintha nem is ismernènk egymást.Egy szót se szólt hozzám.-nèzett rám szomorúan.
Tekintetèben mèg pár könnycseppet is láttam összegyűlni.
-Akkor mièrt szereted mèg mindíg?
-Mert..mert.Fogalmam sincs.Szeretem mert nincs jobb dolgom.Szeretem mert oylan helyes.Szeretem mert ő mindíg is ő..talán mèg most is.-nèzett újból rám.

Erre már nem szóltam semmit.Nagyon mèlyen elgondolkodtam azon amit mondott.
A szerelem veszèlyes ès sötèt dolog is lehet nem csak rózsaszín ès derűs.
Èn pedig egyiket sem tapasztaltam mèg.
Sosem voltam szerelmes.Mármint úgy igazán szerelmes.
Voltak fiúk akik tetszettek,de nem voltam belèjük szerelmes.Kedvesek voltak,de nem akartam együtt lenni velük.
Egyszerűen nem voltam szerelmes.
De fèlek.Mert ha az új èletem 4.napján,szerelmbe esek akkor az inkább lesz baljós mint szèp.