Szerelmedre várva (BakuDeku)

9.

Hétfő reggel Midoriya már felkészülve az ítélkező pillantásokra nyitott be az 1A termébe, azonban értetlenül tapasztalta, hogy minden olyan mint lenni szokott.
Osztálytársai mosolyogva köszöntek neki, Ida pedig szokásához híven indult meg felé.
   - Midoriya-kun! Hogy telt a hétvége?
   - J-jól...- motyogta, majd akaratlanul is Bakugou padja felé fordította a fejét.
A szőke helye azonban üres volt, így a feszült érzés fokozatosan kezdett eltűnni Midoriya testéből.
   - Ennek örülök!- szólt újra Ida, mire a zöld hajú újra rá kezdett koncentrálni.
   - És a tiéd?- kérdezte barátságosan, miközben tekintete összetalálkozott Kirishimáéval, aki csak biztatón mosolyogva biccentett felé.
Elhatározta, hogy mindenképp megköszönni neki a diszkrécióját, ahogy Todorokinak és Urarakanak is, amiért senkinek nem szóltak a Bakugou iránti érzéseiről. Ami viszont a leginkább meglepte, hogy a jelek szerint a szőke sem híresztelte el a dolgot.
   - Midoriya-kun? Figyelsz?- rázta vissza gondolataiból Ida hangja, mire megrezzenve fordult vissza barátja felé.
   - Ne haragudj Ida-kun, most már figyelek csak...
   - Nem, nem kell szabadkoznod. Megértem, még mindig nem tudtad kiheverni a pénteki gyakorlaton történteket és most attól félsz, hogy Bakugou-kun bármelyik pillanatban felbukkanhat, hogy aztán sajátos stílusában kommunikáljon veled. Igazam van?- nézett rá rezzenéstelen arccal az osztályelnök, mire Midoriya még pislogni is elfelejtett.
   - Ő... Igen, valami olyasmi...- bólintott a zöld hajú, a csengő pedig megszólalt, ezzel jelezve az óra kezdetét.
Negyvenöt perc elteltével aztán Midoriya minden ellenérzését elnyomva Kirishima padjához indult, hogy beszélhessen vele.
   - Kirishima ő... lenne rám egy perced?- szólította meg az épp Kaminarival beszélgető vöröst.
   - Persze.- állt fel.- Menjünk ki.- biccentett az ajtó felé.
A folyosóra érve Kirishima megtámaszkodott a falnál, úgy szemlélte a bizonytalan Midoriyat, aki azt sem tudta hol kezdje.
   - Szóval...- vett nagy levegőt.- Azt akartam kérdezni, hogy... szóval, hogy te azóta beszéltél-e Kacchannal vagy... ő mondott-e valamit... esetleg...
   - A válasz nem. Mindegyik kérdésedre.- válaszolt nyugodtan a vörös, mire Midoriya meglepetten pislogott párat.
   - Nem...?
   - Azóta az esett óta nem tudom elérni őt. Ki van kapcsolva.- magyarázta.- Nem tudom mi történt köztetek odalent, de eléggé nagy hatással volt rá az biztos.
   - De ugye... ugye nem eshetett semmi baja?- esett azonnal kétségbe a zöld hajú, mire Kirishima feltartotta a kezét.
   - Ne pánikolj, semmi baja. Jártam a házuknál mikor elvittem neki a pénteken itt hagyott ruháit, de az anyja elküldött. Azt mondta Bakugou senkivel sem hajlandó beszélni.
Midoriya maga elé meredve hallgatta a fiú szavait, miközben egyre inkább úgy érezte, hogy hatalmas hibát követett el.
   - Szerintem csak időre van szüksége, hogy feldolgozhassa a dolgokat. És eldöntse mit is akar.- tette hozzá Kirishima, mikor látta, hogy a másik nem fog megszólalni.- Légy türelmes.- lépett el a faltól, hogy visszainduljon a terembe.
   - Köszönöm...- szólt utána Midoriya, mire megtorpanva visszafordult felé.
   - Mit?
   - Hogy nem faggatsz a történtekről... és a többit...- hajtotta le a fejét tisztelete jeléül, mire Kirishima felnevetett.
   - Ugyan már Midoriya... Ne feszengj ennyire. Jó viszonyban vagyunk nem?- mosolygott, miközben enyhén rácsapott a fiú vállára.
   - De...- mosolyodott el halványan a zöld hajú, majd felnézett.- Örülök, hogy így van.- tette hozzá érzelgősen.
   - Én is.- bólintott Kirishima, majd bement a terembe, ahol Kaminari már várt rá.
Midoriya nagyot sóhajtva indult utána, majd leülve a helyére előpakolta a tanszereit.
Órakezdés előtt még vetett egy utolsó pillantást Bakugou üres padja felé, Aizawa érkezése után pedig a füzete fölé hajolt és jegyzetelni kezdett.

                                                            💚🧡💚

A nap végén Midoriya visszamenve a kollégiumba szembesült a ténnyel, hogy ismételten egyedül lakik, legalábbis amíg Bakugou vissza nem tér.
Sóhajtva állt neki a tanulásnak, próbálva kiszűrni a szőkével kapcsolatos gondolatait több kevesebb sikerrel.
Este nehezen jött álom a szemére, reggel pedig feszengve kelt fel tudván, hogy minden bizonnyal már látni fogja szerelmét.
Ez így ment egészen péntekig, azzal a különbséggel, hogy Midoriya napról napra egyre inkább aggódni kezdett. Tudta, hogy Bakugou nem beteg, így akaratlanul is rossz érzés fogta el minden alkalommal mikor meglátta a fiú üres helyét.
Iskola után aztán elhatározta, hogy ideje abba hagynia a fiú miatti aggódást, hiszen ha történt volna vele valami, arról már biztos, hogy az egész osztály értesült volna.
Ezzel a gondolattal a fejében kutakodott a zsebében lakáskulcsa után, mikor pedig kihúzta megkönnyebbülten nézett fel.
Az öröme azonban egy pillanat alatt elszállt, ahogy felnézve szeme elé tárult az ajtajuk előtt karba font kézzel támaszkodó Bakugou.
Hirtelen levegőt venni is elfelejtett, miközben szíve gyors ütemre váltva kezdett dobogni.
   - K-kacchan! Mi... Mit csinálsz itt? És... mi-miért nem voltál suliban? Már...
   - Fogd be Deku!- vágott a szavába Bakugou erőteljesen, miközben ráemelte vörös íriszeit.- Gondolkodnom kellett.
   - Gon-gondolkodnod?- lepte meg a válasz a zöld hajút.
   - Talán lebetűzzem?- förmedt rá a szőke, mire Deku ijedten hátrált egyet.
   - Mi... min kellett gondolkoznod?- kérdezte félénken.
   - Nyisd ki!- bökött az ajtóra Bakugou, mire Deku bizonytalanul, de elindult.
Miközben veszélyesen lassú mozdulatokkal elvégezte a műveletet fél szemét a szőkén tartotta, félve a következő lépésétől.
"Ugye nem azért jött, hogy megverjen mint régen?"- nyelt ijedten, majd kinyitotta az ajtót.
Amint szabad lett az út Bakugou benyomakodva a házba haladt el Deku mellett, aki ezután remegve csukta be az ajtót.
Miután bezárta az ajtót lerakva a kulcsát a komódra kezdte figyelni a neki háttal álló fiút, aki úgy tűnt épp terepszemlét kezdett tartani.
Dekut minden egyes eltelt másodperc egyre feszültebbé tette, miközben úgy érezte muszáj megszólalnia, hogy megtörje a csendet.
   - K-kérsz esetleg valamit inni? Van tea...
   - Nem.- vágta rá Bakugou megfordulva.
Ahogy tekintetük találkozott Midoriya úgy érezte kicsúszik alóla a talaj.
   - A-akkor cola? Vagy...- próbálkozott ismét.
   - Nem kérek semmit Deku!- szólt erélyesebben a szőke, mire a másik megszeppenve hajtotta le a fejét.
Óráknak tűnő néma percek után aztán Midoriya össze szedve minden erejét nézett szembe a sorsával.
   - Sa-sajnálom Kacchan. Nem... nem kellett volna megcsókolnom én csak... nem... nem bírtam tovább... Megértem ha most még jobban gyűlölsz mint előtte bármikor és szívesen felrobbantanál de ha kérhetek ilyet ne a lakásunkban tedd meg. Elmehetünk valami csendes helyre és ott... azt... azt tehetsz amit csak szeretnél csak... Én... én tényleg azt szeretném ha megbocsájtanál és hidd el tényleg nagyon saj...
   - Ne sajnálkozz már annyit!- fújt Bakugou megelégelve a másik szövegelését, majd elindult felé.
   - S-saj...- riadt meg Deku, és ijedten hátrálni kezdett.
A következő pillanatban már a falnál találta magát Bakugou erős szorításában, miközben alig pár centi választotta el egymástól az arcukat.
   - Abban a fémdobozban tökösebb voltál. Ott hagytad őket miután vége lett a "játéknak?"- kérdezte a szőke, mire Midoriya meglepve pislogott párat.
   - Mi...?
Bakugou szeme ekkor Deku ajkaira vetült, a következő pillanatban pedig ráhajolva csókolni kezdte azokat.
Midoriya sokkos állapotában mozdulni sem tudott, amit Bakugou is megérzett, így elhúzódott tőle.
   - Mi bajod van?- kérdezte feszülten.
   - É-én... én csak...- dadogott még mindig a történtek hatása alatt álló Midoriya.
   - Chh... Felejtsd el.- hagyta ott a fiút Bakugou, elindulva a bejárati ajtó felé.
"Ne! Ha... ha most elengedem biztosan nem lesz még egyszer ilyen lehetőségem!"- futott utána.
   - Kacchan!- kiabálta, mire a szőke kérdőn fordult felé.
A következő pillanatban Midoriya elérve őt ragadta meg a ruháját, majd kissé lehúzva csókolni kezdte őt.
Érezte, hogy a vágy minden egyes pillanattal egyre jobban eluralkodik rajta, és erre ágaskodó tagja volt a bizonyíték.
Bakugou azonnal visszacsókolta őt, nyelvük hamar összhangba kerülve fedezte fel a másik száját.
Eljutva a kanapéig, anélkül, hogy megszakították volna a csókot dőltek le rá, majd ott folytatták amit elkezdtek.
A vágy édes aromája körbelengte őket, nem engedve azt sem, hogy gondolkodjanak. Csak egymásra figyeltek, mialatt kezeikkel vetkőztetni kezdték egymást. Szinte letépték a másik ruháját, hogy mielőbb hozzáférhessenek az alattuk lévő gyönyörhöz.
Mikor már csak egy-egy alsó maradt rajtuk mindketten vággyal teli, éhes tekintettel néztek végig a másik domborulatain alig várva, hogy kezelésbe vegyék.
Deku Bakugou felett lihegve nézett le rá, majd mellkasára hajolva elkezdte végigcsókolni annak minden szegletét, miközben simogatva próbálta a fejébe vésni a másik tökéletes felsőtestének sziluettjét. Olyan régóta vágyott már erre a látványra, hogy alig bírt betelni vele.
Végül aztán mikor elérte Bakugou alsóját mosolyogva tapasztalta, hogy a másik is épp úgy vágyik rá, ahogy ő.
"Nem fogok csalódást okozni!"- hajolt a szőke alsójához, majd elkezdte benedvesíteni, míg meg nem hallotta az első nyögést.
Elégedetten húzta le Bakugouról a ruhadarabot, majd kezdett szemezni tagjával.
"Ez... bennem lesz?"- pirult el a gondolatra, majd felnézve szembe találta magát az arcát takaró, vörös Bakugouval.
   - Mire vársz?- nyögte felizgulva, miközben látszott, hogy még küzd az érzéseivel.
Midoriya az összes kételyét el akarta tüntetni, ezért habozás nélkül nyelte el egész tagját.
Bakugou ahogy megérezte a zöld hajú forró leheletét hímtagja körül akaratlanul is hangosan felnyögött egyre többet és többet akarva.
Deku nyelve olyan ügyességgel mozgott a farkán mintha mindig is ezt csinálta volna.
   - Deku... A-ah...- adta meg magát a gyönyörnek, és Midoriyanak, aki a másik nyögéseit hallva egyre többet beleadva akart örömet okozni neki.
   - Bassza meg... ahh... Mindjárt... elmegyek...- szorította össze a száját, ám nem tudta megakadályozni, hogy a következő pillanatban egy hangos nyögés kíséretében élvezzen bele Deku szájába.
A zöld hajú miután lenyelte a spermát mosolyogva nyalta le a száját, amit Bakugou döbbenten nézett végig. A jelenet hatására pedig meglepve tapasztalta, hogy odalent újra bizseregni kezd. Tudta, hogy nem kell sok, hogy újra felálljon nemessége, azt viszont még mindig nehezen emésztette meg, hogy ennek Midoriya Izuku az oka.
   - Élvezted Kacchan?- kérdezte a zöld hajú kipirulva.
Mielőtt a szőke bármit is felelhetett volna a bejárati ajtó felől kulcscsörgés hangjára lettek figyelmesek, mire mindketten egyszerre kapták oda a fejüket.
   - Ez anya!- suttogta Deku elsápadva.
"Mégis hogy felejthettem el, hogy bármikor hazaérhet? Kacchan érkezése teljesen elvette az eszem!"- pánikolt, majd amilyen gyorsan csak tudott leszállt a fiúról.
   - Kacchan, gyorsan, el kell bújnod!- kapkodta a levegőt suttogva, miközben a fejét tekergetve megfelelő rejtekhelyet keresett.
A kulcs kattant a zárban, mire Deku levegő után kapva ragadta meg Bakugou kezét és vonszolta el a helyiségben lévő ruhásszekrényig. Abban a pillanatban, hogy belökte őt a szekrénybe, meghallotta anyja hangját.
   - Izuku! Hát te már itthon vagy? Mit kerestél a szekrényben? És miért csak egy alsó van rajtad? Meg fogsz fázni!- váltogatta a tekintetét Inko a tárgy és fia között a lakásba érve.
   - Semmit! És csak... Melegem volt.- csapta be a szekrény ajtaját Midoriya feszülten, majd elátkozta magát, amiért ennél feltűnőbb már nem is lehetett volna.- Mesélj, milyen napod volt?- próbált témát váltani amilyen gyorsan csak lehet.
Inko úgy gondolta jobb ha nem gondol bele túlságosan a kamasz fiúk cselekedeteinek miértjébe, így megelégedve a válasszal hagyta a további kérdezősködést.
   - Csak a szokásos, viszont hamarosan mennem is kell tovább. Az egyik barátnőm üzent, hogy örülne, ha ma nála aludnék mert nincs jó passzban. Tudom, hogy a hétvége a miénk, de remélem megérted Izuku...- válaszolt bűnbánón fia kérdésére Inko.
   - Ugyan, semmi baj anya! A barátnődnek szüksége van rád, nincs jogom azt kérni, hogy maradj itthon és nem is szándékozom. Menj csak, én elleszek.- mosolygott feszülten.
A lebukás veszélye miatt tudta, csak akkor fog tudni megnyugodni, ha anyja elhagyta a házat.
   - Nagyon kedves tőled Izuku!- indult el felé a nő.- Köszönöm a megértésed!- ölelte át a fiát.
   - Semmiség, tényleg.- viszonozta a gesztust a zöld hajú.- Reggel mikor jössz? Készítsek reggelit vagy...
   - Ne fáradj vele, valószínűleg ebéd előtt jövök majd valamikor. Tegnapról még maradt Katsudon, de ha esetleg mást kívánsz adhatok pénzt...- engedte el a fiát Inko, majd a pénztárcájáért indult.
   - Jó lesz a Katsudon, anya. Ne aggódj! Csak érezd jól magad a barátnőddel!- mosolygott Midoriya.
   - Rendben!- bólintott Inko, majd elkezdett készülődni.
Deku (igyekezve feltűnésmentesen) várta végig a folyamatot a szekrény előtt állva, védve azt. Pontosabban a benne bujkáló Bakugout, aki ahogy elvesztette izgatottságát egyre inkább azon kezdett gondolkozni mit is keres Midoriyaék szekrényében.
Inko pontosan érkezése után fél órával állt újra készen az indulásra, amit egy hosszú búcsú előzött meg.
   - Indulok Izuku! Vigyázz magadra! Ha bármi van hívj!- adta ki az utasításokat az asszony, mire Midoriya csak mosolyogva forgatta a szemét.
   - Ugyan, anya, mégis mi történne? Nem lesz semmi bajom, csak menj már!- noszogatta az ajtó felé.
   - Jól van jól van, tudod, hogy mindig aggódom!
   - Tudom, tudom, de nem kell. Tudok vigyázni magamra. Hidd el!- ölelte át édesanyját nyugtatón, mire a nő nagyot sóhajtva engedte el magát fia karjaiban.
   - Szeretlek Izuku!
   - Én is szeretlek! De most már menj!- engedte el nevetve a nőt, mire amaz bólintva elindult.
Midoriya nagyot sóhajtva csukta be az ajtót, majd idegesen a szekrény felé fordult, ami előtt egy szintén ideges Bakugou várta.