Verseim

Elmúlt

Lelkem mélyén mindig is téged szerettelek.
Minden egyes rezdülésed izgatottá tett.
Az elején még nem vallottam be.
De a szívem, mindig is érted vert.

Minden egyes nap téged vártalak,
Vártam az üzeneted, hogy abba támaszkodjak,
Kísértelek mindenhová, hogy szemmel tartsalak,
És kérlek ne hidd, hogy fontosnak nem tartottalak.

Kezed mindig fogta a kezemet,
El nem engedted a szívemet.
Ám egyszer valami megrepedt,
Ez szilánkosra törte a szívemet.

Te megpróbáltad össze szedni a darabokat,
Minden egyes percedet rám szántad.
A szívem próbálta kizárni a zajokat,
De te nem voltál elég türelmes, hogy megvárjad.

Így hát megrepedt szívem nem várt tovább,
Tovább léptem - mély sebbel -, előttem homály.
Halvány szikra megmaradt, ám szívemben honvágy,
Hogy haza találjon újra, most végleg, valahová.

Mégis, ez a csalódás, elmúlás tett jobbá.

Ez az eddigi legmélyebbről jövő versem, ami nem tapasztalat alapján íródott, csupán a szívem diktálta.

Egy szorgalmi vers, amit nem volt nehéz megírni, de annál nagyobb jelentősége van.

A szótagszám nem stimmel mindenhol, a rímelés volt a fő szempont, és, hogy mély érzelmekről szóljon. Azt hiszem sikerült.

Egy szívből jövő, Elmúlt érzelemről szóló versecske.