STAY DONE (Carlando ff.)

chapter eighteen

------------------------------------------------------------

"And I hate to see
Something I love break in front of me"
~ Drown

-------------------------------------------------------------

~ C A R L O S  S A I N Z  J R. ~

- Jó reggelt...vagyis inkább jó napot! - súgtam a fülébe, csókokat hagyva a nyakán ébresztgetve őt.

- Hány óra? - motyogta csukott szemekkel. Én már rég napra készen voltam.

- Délután fél kettő. - duruzsoltam.

- Éhes vagyok. - nyitotta ki a gyönyörű szemeit, amik feltűnően, leplezetlenül pásztáztak engem. Kíváncsi vagyok mire gondolhat most...

- Azt nem csodálom. Az lenne a fura, ha nem lennél az, ennyi menet szex után, mi amor. - mondtam, mire édes pírba borult az arca. - Nem kell, hogy zavarban legyél előttem.

- Carlos! Téged egy kicsit sem zavart, hogy nem volt korábbról tapasztalatom ilyen téren férfivel? - kérdezte halkan. Hogy kérdezhet ilyet?!

- Úristen, dehogy! Csodálatos volt az összes alkalom, a szenvedélyes és a szerelmes is. - húztam egy csókba. - Fantasztikus volt veled.

- Nekem is veled. - mosolyodott el.

- Komolyan?

- Igen. Ezen mi olyan meglepő? Azt hittem eddig is tisztában voltál a képességeiddel. - nézett rám meglepődve, enyhe pírral az arcán.

- Akkor is jó tudni azt, hogy így gondolod. - öleltem magamhoz.

- Sosem hittem volna, hogy én ezt átélem.

- Mit egész pontosan?

- Azt, hogy valaki tényleg szeret olyannak, amilyen vagyok és nem próbál megváltoztatni. - mondta komolyan.

- Lando...te nagyon is szerethető személyiség vagy. Hidd el! Annak kell megtisztelve éreznie magát, akit választasz. Vagyis jelenleg nekem. És így is érzem.

- Mi az, hogy jelenleg? Carlos, nekem egy jóideje nem létezett senki más csak te. Most is csak te létezel. - simította az egyik kezét az arcomra. - Olyan a tudat számomra, hogy te is szeretsz engem, mint egy gyönyörű tündérmese, amit nem akarok, hogy véget érjen.

- A tündérmesékben nem szeret egy férfi egy másikba. Egy királylány szeret bele egy királyfiba.

- Az én tündérmesémben igen.

- És van kedved elmesélni a szerelmednek azt a mesét? - kérdeztem.

- Azt a mesét, amiben ketten vagyunk benne?

- Csak akkor, ha a tündérmeséd 'Happy End'- del végződik. - nyomtam egy csókot az ajkaira.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy srác, akit Lando Norrisnak hívtak. Gyerekkorában mindig kitűnt az apró termetével a többiek közül. De ő mással akart kitűnni. Már kicsi kora óta szerette az autókat és tudta, mivé és kivé akar válni, amint először járt a Forma-1 egyik hétvégéjén, Silverstone-ban. Teljesen magába szippantotta az a világ, az autók hangja és az a bizonyos McLaren Lewis Hamiltonnal a kormány mögött. Onnantól kezdve meg volt a célja. Ő is egy nap pilóta akart lenni. Mindent meg is tett ezért, a családja pedig támogatta őt mindenben. Gokartozni kezdett és sorozatban nyerte a versenyeket. Évről évre nagyobb szériákban versenyzett sikeresen. Alig merte elhinni, mikor pont álmai csapata a McLaren vette fel őt a juniorprogramjába, később pedig csere- és tesztpilóta vált belőle. Annak évében, 2018-ban látta ŐT elsőnek. Akkoriban nem szóltak egy szót sem egymáshoz, még köszönni sem köszöntek. De a következő évben minden megváltozott. Lando lehetőséget kapott arra, hogy álomcsapatánál kezdjen versenyezni és a Sors őt tette meg csapattársának. Carlos Sainzot, a tapasztalt, spanyol pilótát, akitől először tartott. Félt, hogy nem jönnek majd ki jól, hogy nem fognak tudni együtt dolgozni. Végül félelme feleslegesnek bizonyult, ugyanis, ahogy egyre inkább megismerték egymást a 19 éves srác rádöbbent arra, hogy akár még barátok is lehetnek. És azok lettek. A paddock legközkedveltebb párosává váltak Carlando néven. Lando 2020-ban egy kissé összetört, mikor barátja bejelentette: A következő évtől a Ferrarinál folytatja pályafutását. Lando tudta felesleges sírnia a hír hallatán, hiszen ő a legjobbat akarta Carlosnak. Tudta, hogy ez mekkora lehetőség a spanyolnak és nem sírt. Legalábbis akkor, mikor Carlos a közelében volt. Nem is az zavarta igazán, hogy többé nem lesznek csapattársak, hanem félt, hogy elveszíti. Örökre. Pár évvel később realizálta, hogy nem volt alaptalan a félelme. Lando nem tudta miért van az, hogy nem tudnak meglenni egymással, de közben egymás nélkül sem. A brit srác megijedt, mikor gondolatai más irányt vettek. Ha Carlosra gondolt már nem az volt a fejében, hogy ő milyen jó haver. Hanem az, hogy mennyire jóképű, hogy mennyire akarja az ölelését, a csókját az ajkain, az érintését. Állandóan Carlos járt a fejében. Nem akarta őt szeretni, de egyszerűen megtörtént. Sosem fájt még neki semmi, mint az, mikor álmai spanyolja azt mondta, hogy sosem volt számára fontos. Hogy sosem gondolt rá barátként. Teljesen összetört. Semmihez sem volt kedve, nem volt étvágya. Egy nap pedig a férfi ágyában találta magát, mert elájult. Aznap csókolóztak először. - nézett mélyen a szemeimbe, mire egy lágy csókban részesítettem. - Lando annyira összezavarodott, hogy elmenekült és bulizni indult. Remélte, hogy az alkohol és a másokkal való flörtölés elfelejteti vele, mégha csak kis időre is Carlost. De még az sem sikerült. Annyira túlzásba vitte a próbálkozást, hogy megcsókolt egy idegent, aki olyanra akarta kényszeríteni, amit nem szeretett volna. Legalábbis nem vele. Hanem a megmentőjével, aki segített rajta. Aztán pozitív irányt vett a bristoli srác élete. Carlos randizni hívta, ahol megbeszélték a múltat, a sérelmeket és azt, hogy szeretik egymást. Innen eléjük gördülnek akadályok, de mindig ott lesznek egymásnak. Mert a szerelmük mindennél erősebb. Landónak nem egy királylány kellett, hanem a spanyol versenyző, a spanyol királyfi. Akit meg is kapott. Vége.

- Tetszik ez a mese. - jegyeztem meg.

- Nekem is. És nagyon szeretném, ha ez a mese egész halálunk napjáig tart.

- Annál is tovább. - hatalmasat korgott a gyomra. - Hozok neked valamit enni! A hasad már nagyon követeli a szénhidrátot.

- Túl lusta vagyok most még felkelni, szóval most kivételesen nem bánom, hogy ágyba hozod a reggelit...vagyis az ebédet.

- Sütök neked palacsintát. Mit szólsz?

- Az jól esne most. Utoljára akkor csináltál nekem palacsintát, mikor csapattársak voltunk. - emlékeztetett. Milyen rég volt már!

- Majd hozom a reggelit, mondani akarom ebédet. Mivel kéred?

- Lepj meg! - mosolygott rám.

- Rendben. - adtam neki egy utolsó csókot, majd kimentem a konyhába és belekezdtem a sütésbe. Jó érzés a lelkemnek, hogy nemcsak magamnak készítem el, hanem a pasimnak is. Nem akarom Lando előtt kimutatni, de rohadtul zavar és fáj, hogy apám nem hajlandó elfogadni minket együtt, mint egy pár. Erősnek kell maradnom mert, ha látná, hogy mennyire rossz érzés számomra az, hogy az apám ennyire homofób és ennyire ellenzi a vele való kapcsolatomat, még inkább magát hibáztatná. És azt is tudom, hogy az ő agya is jelenleg ezen a témán kattog és erre az elhatározásra jutott. Arra, hogy próbálja nem mutatni mennyire is fáj neki apám viselkedése. Még mindig belefacsarodik a szívem a tegnap esti vacsorára gondolva. A rémült tekintete, a teste remegése, a félelemmel teli íriszei, a könnyei...
Nem lennék az ő helyében sem. Amiket az apám vágott a fejéhez az undorító. Kikényszerített belőle egy olyan mondatot, ami csak még nagyobb fájdalmat okozott neki. Talán azt is elhitette Apa vele, hogy nem értékes. Pedig nagyon is az. Főleg az én szememben. A legértékesebb...
Pontosan tudom, hogy Lando mindennél jobban vágyott arra, hogy a szüleim elfogadják őt. Mivel ez nem történt meg teljesen, csak az anyám részéről ki van borulva. Ez nem változott tegnap estéről mára. Csak próbál erős maradni, mint én. Viszont azt is tudom, hogy erről beszélnünk kell. És úgy érzem ez a beszélgetés nemcsak ő miatta lesz hasznos, hanem miattam is. Nem fogjuk bevallani egymásnak, de szükség van erre.
Amint kész lettem a palacsintával, amihez végül nutellát és tejszínhabot adtam, felpakoltam egy tányérra, majd elindultam visszafelé a hálószobába. Landót nem találtam az ágyban. Biztos a fürdőszobában van. Csoda, hogy a tegnapi után fel tudott kelni.

- Lando! Zuhanyzol? - kopogtattam hangosan. Semmi. - Bejövök, rendben? - emeltem feljebb a hangom. Semmi válasz. Ezt még biztos a zuhany alatt is meghallaná. Kezdek nagyon aggódni. - Jól van. Akkor bemegyek. - nyitottam be, de a látvány, ami fogadott lesokkolt. Odarohantam hozzá. A padlón ült, frottír köntösbe bújtatva testét. Maga elé bámult és konkrétan épphogy lélegzett. Ha ez így megy tovább, akkor...
Azonnal hívtam a mentőket. Azt mondták próbáljam valahogy légzésre bírni, de rohadt nehéz, ha egyszerre kapott sokkot és pánikrohamot. Az én hibám. Nem kellett volna magára hagynom egy másodpercre sem. - Lando! Hallasz engem? Én vagyok az, Carlos. Lélegezz velem! Be és ki! Be és ki! - nem segít. Nem történhet meg... - Kérlek, utánozz! Be és ki! - tudom, hogy ért engem, mert most már próbálkozik. Kevés sikerrel. Csak fuldokol. Nagyon félek. Sosem féltem még sosem ennyire semmitől. Mi van, ha elveszítem? Ha megfullad? - Próbálkozz, Lando! Magad miatt. Értem. Értünk. Be és ki! Meg tudod csinálni! - elkezdte venni a levegőt rendesebben, de még mindig nagyon szaggatottan. Kezdtem megnyugodni, de ez nem tartott sokáig. Ugyanis hirtelen eszméletlenül kezdett előre dőlni. Utána kaptam. Annyira remegtem a félelemtől, hogy nehezen tudtam kitapintani Lando nyaki erét, de meglett. "Csak" elájult. Szorosan magamhoz szorítottam és nyomtam egy csókot a homlokára. - Minden rendben lesz. Megígérem. Jobban fogok rád vigyázni. - amikor szipogást és hangos zokogást hallok rögtön Landóra nézek, mert azt hittem naivul, hogy ő ébredt fel. De aztán rá kellett döbbennem arra, hogy nem ő volt az.

Hanem én...