Védelmező (Sebastian Stan ff) /BEFEJEZETT/

Balhé

Lisa szemszöge

Sebastian velem szembe állt. Keze az arcomat simogatta.

Amikor ezek a kék szemek ennyire közel vannak hozzám nem tudok máshova nézni.

- Maradj itt. Mindjárt jövök - mondta halkan. Nagyon halkan.

- Biztos, hogy nem engedlek ki - jelentettem ki neki.

- Bántott. Megint.

- Már bevertem neki miatta.

- Nem érdekel - rohadt mérges volt.

- Nem akarom, hogy ebből gondod legyen.

- Miféle gondom?

- Sebastian. Te színész vagy. Nem csinálhatsz ilyen zűrös ügyeket. Ki is rúghatnak - próbáltam érvelni, de igazam van.

- Nem érdekel - mondta újra. Majd a kilincset akarta megfogni. Így kicsit balra léptem.

- De engem igen. Nem lesz ez az én hibám.

- A te hibád? Mi lenne a te hibád? Semmi sem az.

- Itt maradsz!

- Lisa. Most tekintsünk el attól, hogy te vagy az. Egy normális férfi, ha ilyet megtud nem tud nyugodt lenni. Ilyen nincs!

- Akkor sem mész ki!

- Akkor egész éjszaka itt állsz? - húzta fel a szemöldökét.

- Ha ez kell.

Megfordult és most ő sétált a lakásban.

Én nem mozdultam az ajtótól.

Úgy gondoltam adok neki időt lenyugodni.

Simán félre tehetett volna az ajtóból, nem lenne nehéz dolga velem, de küzdöttem volna és ezt ő is tudja. Pontosan ezt nem akarta.

- Amíg itt vagy nem mész egyedül sehova - jelentette ki végül.

- Ezt te sem gondolod komolyan. Dolgozni vagyok itt. Nem tudom azt megtenni, hogy mindig várok valakire, aki elkísér.

- Akkor ne menj olyan helyre, ahol egyedül lehetsz.

- Most sem gondoltam, hogy ez lesz belőle.

Tényleg nem. Teljesen nyugodtan indultam el, hiszen azt gondoltam, hogy mindenki éppen a forgatás helyszínén van, vagy oda indul.

- Oké, nem megyek sehova - mondta végül és abbahagyta a sétát.

- Köszönöm.

- De most visszakísérlek.

- Nem kell. Két tömbbel arrébb van a szállásom.

Két lépés alatt ott állt megint előttem.

- Vagy ez, vagy az, Szépségem.

- Ne hívj így.

- Pedig az vagy. Gyönyörű.

Az egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett és úgy hajolt hozzám.

- És ne nézz így rám - néztem el a válla felett.

- Miért? Hogy nézek? - hangja kissé rekedtes volt, mintha visszafogná magát.

A szemébe néztem. Ő pedig közelebb jött.

A szeme végig az arcomon maradt.

Most sem ellenkeztem, amikor megcsókolt.

Annyira vágytam már rá.

Átölelt és szorosan tartott.

Kezeim a mellkasán voltak, belekapaszkodtam a ballal a pulcsijába, miközben még közelebb akartam érezni.