𝐒𝐤𝐢𝐧 || 𝐋.𝐒. [𝐭𝐫𝐚𝐧𝐬𝐥𝐚𝐭𝐢𝐨𝐧]

Jackpot

Körülbelül egy hét telt el az egyetemek és az elkerülhetetlen világában; frat bulik.

Nem voltam az, aki kiment inni vagy elszívni a problémáimat. Vagy egyszerűen csak szórakozni. Én csak... nem az a személy voltam. Általában az otthonom falai között maradtam, és átolvastam a napokat, éjszakákat.

De ezúttal más volt a fejemben. Ki kellett mozdulnom, különben nem lesznek barátaim. Éppen ezért ültem a kanapén azon az éjszakán egy szexuális aktusban részt vevő embercsoport és egy srác között, aki túlságosan hasonlított Shaggyre. Elfogadtam Louis ajánlatát, amikor Isten elküldte.

visszaemlékezés

Beszívtam a levegőt, és beléptem a hatalmas szobába, amely tele volt tinédzserekkel és felnőttekkel.

Főiskola.

Átfutottam a sorokat és az emberek sorait, és végül a közepére értem. A kesztyűm már izzadt az osztálytársaim engem követő pillantásaitól. Leültem egy lány mellé, aki büszkén rágta a rágógumit, és egy másik lány mellé, aki bokáig érő szoknyát viselt. Ó, a társadalmi sokszínűség illata.

Elővettem a dolgaimat, amelyek a naplóm, a kiemelőm és a tollam voltak. A színházhoz nem kellett sok. Amikor mindent az íróasztalra tettem, hangos éljenzés hangzott fel a szobában. Felnéztem, és megtaláltam a szobatársamat, Louis-t és körülbelül négy másik srácot, akik ugyanolyan stílusban sétáltak a szőnyeglépcső felé.

Visszanéztem, mert nem akartam furcsa szemkontaktust kialakítani a punk-slash-rock egyénekkel sem. Esztelenül elkezdtem felfirkálni a nevemet és a dátumot az egyik kaparós papíromra. Ekkor valami megütötte a fejemet. Lenéztem, és megláttam egy papírrepülőt. Kíváncsian kinyitottamm, és rendetlen firkát találtam:

"mi az? most túl menő vagy nekem, szobatársam? Még csak nem is köszönsz. De kár."

Felnéztem, magam mögé pillantottam és persze Louis nézett rám vigyorogva. Kesztyűs kezemmel visszaintegettem neki, de ekkor az egyik barátja megkérdezte: "Ki a fasznak integetsz?" Louis csak játékosan megütögette a vállát, nem kért bocsánatot vagy ilyesmi. Csalódottan, de gyorsan megfordultam, és leeresztettem a kezem. Az egyik pillanatban boldognak éreztem magam, a másikban pedig mintha semmi sem lettem volna.

Később azon a napon azon kaptam magam, hogy az ágyamon fekszem, és Othellót olvasok. Egy aznap kiosztott feladatra vonatkozott, és jövő csütörtökön (mától egy hétre) volt esedékes. Ott tartottam, ahol Othello megfojtja Desdemonát, amikor az ajtó lassan kinyílt. A szobában az egyetlen fény a lámpám volt, így nem igazán láttam, de tudtam, hogy Louis az.

Csendesen sétált, amíg meg nem látta, hogy ébren vagyok, "ó, azt hittem, alszol, nem akartam nagy zajt csapni." Becsukta az ajtót, és az ágyához sétált, lerogyva, mint egy fóka.

"Nem. Ébren vagyok." Halkan motyogtam, és visszatértem az olvasmányomhoz, de Louis ismét félbeszakított.

"Bocsánat az előbbiért" mondta, teljes testét felém fordítva. "Zayn tuskó tud lenni. –Rosszabb, mint én." Tetovált, finom kezével megigazította a haját.

"Rendben van" mondtam "megszoktam." Amikor ezt kimondtam, meglepődtem, hogy felfedtem ezt a részét. Legyintek rá, úgy teszek, mintha semmiség lenne, de mélyen tudom, hogy mindig áttöri az érzelmeim falait.

Louis egy percig nem szólt semmit, amíg "hogyan?"

Ezen halkan felnevettem, mert semmin nem tud változtatni. "Nos először is, ezekhez a kesztyűkhöz egy figyelmeztetés is tartozik, amely azt mondja, hogy "mindig elítélnek majd téged", és én nem tehetek ellene."

Tekintete a kezeimre vándorolt. "Tetszenek a kesztyűid."

Újra felnevettem, halkabban: "Igen, köszönöm, és valószínűleg te vagy az egyetlen ember, aki ezt mondja, a több ezer közül, aki látott engem ezekkel."

"Nem, de tényleg"  rám irányította minden figyelmét. "Annyira menők. Egyediek. A 16. századra emlékeztetnek, vagy valami ilyesmire."

"Ez jó" mosolyogtam, és visszanéztem a szamárfüles könyvre.

" Mindig megpróbálod rövidre zárni a beszélgetéseket?" érdeklődött ezúttal ülve, keresztbe tett lábbal.

Felnéztem, és egy kicsit megdöbbentem a hirtelen kérdése. De én őszintén válaszoltam: "Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen hosszúak." Keresztbe tettem a saját lábaimat, felültem, tükrözve őt, de a könyv még mindig az ölemben hevert.

"Tényleg? Nos, szerencséd van, mert sokat beszélek" - folytatta- "és válaszokat követelek." Játékosan elvigyorodott.

A mosolya ijesztő volt. Nem úgy; tiszta volt. Túl tiszta az én érdekemben. Nem érdemeltem meg ezt, semmit sem: például egy olyan személlyel folytatott beszélgetést, amely közben már feltűnhetett a rajongásom. Semmit sem. Ez az, amit gondoltam.

Megforgattam a szemem és kinyitottam a könyvemet, nem mertem visszanézni rá.

Felmordult: "bele kell kóstolnod az egyetemi életbe." Felállt és felugrott az ágyamra. "Buliidő".

Ekkor hátrébb másztam az ágyon, és kijelentettem: "nem". Addig olvastam és olvastam, hogy végül valójában már csak néztem a sorokat, a szavakat nem fogtam fel. Csak végigfutattam a szemeimet minden soron, és elfelejtettem, hol is tartottam.

„Van egy megállapodásom: ha bulizni mész, veszek neked  édességet” – mondta, egyszerűen úgy ült az ágyamon, mintha a sajátja lenne. Erre összeráncoltam a szemöldököm.

"Nem."

"Ó, gyerünk, akkor is megpróbállak kimozdítani!"

"Odakint ijesztő."

"Nem velem."

És amikor ezt mondta, hittem neki, de megint nem mutattam ki. Így hát megforgattam a szemem: "Nem vagyok négyéves."

Ekkor felcsillant a szeme: "Aha!"

Kérdőn néztem rá és vártam.

"Veszek neked új kesztyűt. Új és továbbfejlesztett, magad is megtervezheted." Tudta, amikor a szívem kinyitotta a ketrecét, hogy elengedje a pillangókat, megkapta a jóváhagyásomat. Az arcom szó szerint „főnyeremény” volt.

És nem azért repestem a rózsaszín boldogságtól, mert új kesztyűt kaptam, hanem azért, mert gyönyörű, alázatos, tiszta szíve és lelke volt. Őszinte volt. Elfogadott engem. Féltékeny voltam. Az a tény, hogy ő örülne és biztos abban, hogy az új kesztyűk boldoggá tesznek, megremegtette a belsőm. Új kesztyű? Tényleg, Louis? Azt akarod, hogy beléd essek?

"Na jó, de most egyszer."

És ezért vagyok én, Harry Styles egy bulin.