𝐒𝐤𝐢𝐧 || 𝐋.𝐒. [𝐭𝐫𝐚𝐧𝐬𝐥𝐚𝐭𝐢𝐨𝐧]

What Hurts the Most

A kollégiumi szobám volt az, ahol időm nagy részében tartózkodtam. A buli óta azt mondtam magamnak, hogy soha többé nem megyek, de ez nem valószínű. Nem mások miatt, hanem magam miatt. A védett falaim összetörtek és megrepedtek.

Azt hittem, Louis összetörte őket. De valójában csak magasabbra építette őket azzal, amit a minap mondott nekem.

Nem is akartam rá gondolni.

Időnként elhaladtunk egymás mellett a folyosókon, de nem szóltunk semmit, még egy pillantást sem váltottunk.

Csak másolatok voltunk, akik próbáltak haladni az életben. Figyelmen kívül hagytuk azt az éjszakát, az azt megelőző éjszakákat és legfőképpen a jelent. Nem próbáltam jobban lenni. A pokolba is, nem hiszem, hogy az vagyok. Sőt, tudom, hogy nem javított meg ő sem; karakterével és hamis karizmájával... kétlem. Utálom ezt.

Azt akartam, hogy rohanjon hozzám, és térden állva könyörögjön a bocsánatomért. Egy szóért könyörögni a számból. Egy pillantásért könyörögni, ami mindent megváltoztathat. A szerelmemért könyörögni. Szerelemért, amit talán már elkezdtem neki adni. Nem voltam kész. Nem engedték, hogy felkészüljek a szerelemre, mert a szerelem csak egy kaotikus pillanat az életedben, amikor a szíved szabadon fut, az agyad pedig kergeti. Nem, ezt nem engedhettem meg magamnak. Megpróbáltam.

A végén az fájt a legjobban, hogy ha Louisra néztem, akkor is csodáltam.

A gondolataim összeomlottam, amikor kinyílt a kollégiumi szobám ajtaja, Louis bejött és azonnal felpattant az ágyára.

Folytattam a házi feladatomat, és ész nélkül gépelni kezdtem a számítógépemen. Fájtak az ujjaim, és pihenni vágytam, de az eszem máshol járt. Ezt korán be kellett fejeznem.

"Sajnálom."

Nem akartam meghallgatni, nem akartam megbeszélni, ezért inkább csendben maradtam. Louis akár egész este tudott beszélni, de én nem ilyen voltam.

"Sajnálom, hogy azt mondtam, amit mondtam. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked, mert tudom, hogy azt tettem. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak, amikor szükséged volt rám. Sajnálom."

"Maradj már csendben, épp próbálnám tenni a dolgomat."

Hirtelen félbeszakított, és leült mellém a kicsi, keskeny ágyamra. "Nem, figyelj rám."

Tovább gépeltem, de végül mégis meghallgattam.

"Mert...nekem..." elhallgatott, de aztán "fura vagyok."

Csendesen felnevettem: "Nem, azt hiszem, te csak egy hatalmas, szívszaggató seggfej voltál."

" Összetörtem a szíved?"

" Nem mondtam, hogy volt mit összetörni."

"De volt."

"Nem. Nem veszem a szívemre valaki szavait. Ez időpocsékolás. Csak a jelzőimet használtam."

"Láttam..." bámult rám "de  tényleg fura vagyok."

Az arcába nyomtam a kesztyűmet, és kérdőre vontam: "akkor mi vagyok én?" A „furcsa is” szavak beszivárogtak az agyamba. De nem volt rá szükség.

"Törékeny."

Éreztem, hogy szemeim szikrákat szórnak, ránéztem. Ő folytatta.

"Törékeny vagy. Egy gyenge virág, ami még alig jött ki, alig kelt ki a föld alól. De én voltam az, aki megváltoztattam a virágzási időszakokat, elértem hogy ne virágozzon. És sajnálom."