Obsessio | COMPLETED ✅

V.rész • Dexter

Megint túl mentem a határon. Megint nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ez egy kibaszott színpad, ahol én vagyok a lehető legtökéletesebb és legprecízebb színész.
Itt fekszem a szemeteszsákok között a saját hányásomban, a felkelő nap rendellenes szögben készül kiégetni a retinámat. Fel kellene tápászkodnom, de még nem megy. Egy kicsit fetrengek még a saját szaromban, aztán felkelek.
Csak egy pillanatra lehunyom a szemem...
" Miért nem szeret senki? Miért nem akarja megpróbálni senki sem? El sem akarja hinni senki, hogy szerethető lennék..."

...

A hét többi napja eseménytelenül telik, nem csinálok semmit, csak hidratálok. Kicsit túltoltam a hetet, elvetettem a sulykot ráadásul többször is. Ennek a világnak rohadt könnyen a csapdájába lehet sétálni, ha nem vagy észnél. Nem sok minden dereng a különös idegenen kívül. Milyen szép, milyen szerény és egyben vadorzó.
Talán az első, akinél elsősorban a múltja jobban érdekel, mint a lénye. Fél. Retteg. Züllött. Bántották. De minden mozdulata megmutatja, hogy nem megfelelő módon, hiszen ha egy nála magasabb és erősebb egyed közelít felé, védekezni akar...

Az agyam akaratlanul is átkapcsol egy sötétebb oldalra. Ahol nincsen gátlások, nincsenek kérdések, csak a perverziók. Ha egy nő ellenszegülni akar, az lógni fog. Ha akar, ha nem.
A bennem lévő szörnyszülött nem enged ki magából emberi tulajdonságokat, csak a tömény erőszakot, a megvetést, az idomítást. Ez a nő egy valóságos prüdéria és minden bizonnyal valaki be akarta már törni. És hát, ha valami értékes van bennem az az, hogy képes vagyok beférkőzni akár egy csótány az elméjébe, és üres alagutakat ások mélyen benne. Amit egyes egyedül csak az én rögeszméimmel tölt majd fel önállóan, segítség nélkül. Nem akarom én, hogy féljen tőlem is. De fog. Kérni, akarni, sőt követelni fogja, hogy a nyaka a kötélhurokban lehessen.

Vajon mi a teljes neve...

...

Hétfő... meglehetősen csendes, békés. Néha amikor magam vagyok elgondolkozom, hogy nincsen-e esetleg valami pszichés gondom. Hát aztán rájövök, hogy tutira van. Órákig képes vagyok csendben figyelni a mozdulatlan tárgyakat, hallgatni, ahogy néha megreccsen egy-egy bútor a súlya alatt. Én inkább meditációnak nevezném, mintsem elmebajnak.
Az interakciók hatékonyságának növelésére nincs is jobb trükk, minthogy a saját környezetedet a lehető legjobban tanulmányozd, és ismerd. Egyszer majd eljön az az idő is, amikor nem lesz szükségem ismerni a körülöttem lévő tárgyakat, hanem azok segítenek majd előre.

...

— Te amúgy vágod, hogy holdkóros vagy? — Noah csövezik a kanapén, egy bitang méretű dzsanga lóg ki a szájából. Micsoda kedd indító...

— Nem járok alva, csak átszellemültem este, hogy ne verjem szét az ocsmány pofád. — ugratom a barátom szellemesen.

— Ma kezdesz? Ahhoz képest kegyetlen szarul nézel ki. — teszi fel a lábait keresztbe a fekete üveg dohányzóasztalra.

— Aha. Alig várom. — jegyzem meg cinikusan.

— Este megünnepeljük a Ginni's-be.

Ó. Na ez már érdekesebb, mint a locsi fecsi. Szeretem a barátomat, de eszméletlen mennyi faszságról tud faggatózni annak érdekében, hogy megbizonyosodjon arról, hogy rendbe vagyok.

— Megtudtad a csaj nevét? — kérdi Gallagher kómás hangon.

— Szerinted megtudtam bazdmeg? Ha tudnám itt verném agyon a szemetek láttára. — megrántom a vállam és bevonulok a fürdőszobába.
Hajam zsíros, szemet alatt fekete karikák vannak, arcom beesett a koplalástól. Egy hajléktalan kellemesebb látvány jelenleg, mint én, de ez minden héten így van. Ideje lemosni a mocskot, és felhúzni a karneváli állarcot.

Lezuhanyozom langyos vízben, megmosom a hajam és a fogam. Nem is használok törülközőt, nagyon rossz érzést vált ki belőlem a durva anyag, pedig a hátam teljes egészét összeszabdalták régebben, így minden idegszál megsérült. A hátam teljes egészében olyan üres és érzéktelen, akár a lelkem egésze. Már ha egyáltalán nekem van olyan.

Rendszeresen felnyírom oldalt a hajamat, szeretem az ott rejlő tetoválásaimat, pedig teli van horogkereszttel, és mindenféle olyan tiltott szimbólummal, amelyekért közterületről simán elvihetnének.
Orrom cimpájába egy ezüst karika piercinget helyezek fel, két fülembe keresztes kissé lelógó fülbevalót teszek. Irigylésre méltóan sok ékszerem van, nem tartom nőiesnek, inkább egyfajta hatalmat szimbolizál rajtam. Nem irigylem azokat az embereket, akik az éjszaka közepén egyedül találják velem szemben magukat. Pedig senkit nem bántok, akit nem akarok. Viszont tény, hogy nem félek megverni egy nőt akár, ha rászolgál.

Elégedett jóképű férfi bámul vissza rám a tükörből, az egy órával ezelőtti démont elzártak a következő hétfőig. Kíváncsi vagyok, hogy a kórház miként fog rám reagálni, ezzel a külsővel nem igazán tűnök hiteles sebésznek, de leszarom. Akinek nem tetszik, kinyalhatja a seggemet.

..

Az épület, ahol mostantól gyakornok leszek, egy igazi régi kommunista borzadály, roskadozó falakkal, irritatív zöld belső bútorzattal. Az épületben tipikus fertőtlenítő szag uralkodik, gyűrött ruhás műtősök futkorásznak egyik helyről a másikra. A nővérpultnál két szemrevaló kék ruhás hölgy kapkodják a telefonokat és írnak vadul információkat cetlikre.

— Ezt a kuplerájt. Kész szerencse, itt valaki szüzessége nem veszett még el. — böfögöm oda a lányoknak, akik morcos tekintettel néznek fel rám.

— Segíthetek? — néz fel rám karikás szemeivel a jobb oldali nőcske.

— Dexter Fritsch, a sebész gyakornok.
   Hirtelen abba hagyják az irkálást, és előveszik a kedvesebbik énüket.

— Első emelt, a professzor már vár téged az irodájában. — erős bagó szag erjed a szájából, festett vörös haját a füle mögé igazítja, beveti a csábosnak hitt tekintetét.

Megemelem a nemlétező kalapomat, és távozok köreikből, mielőtt átszednek a pulton és nekem esnek. Az idősebb korosztály, azért vonzódik hozzám, mert kiégett elméjük várja, hogy mikor bassza meg őket valaki rendesen, a középkorabeliek kalandra vágynak, a fiatalok meg természetüknél fogva odavannak a rosszfiús külsőért. Én lennék az a bizonyos angyalbőrbe bújt ördög, aki megtéveszt minden körülötte lévőt. Se nem baszok, se nem nyúltok kalandot, és egy cseppet sem vagyok kislányoknak való.
   Alázatra, könyörületre kényszerítek mindenkit, és csakis addig ameddig az érdekemet ez szolgálja.

   Az emeleten kaptam a főorvostól eligazítást, átadta nekem a sötétzöld munkaruhámat és bementem az első műtőterembe.
Dermesztő hideg van idebent, a hangulat csendes és komoly a gépek sípolásán kívül alig lehet mást hallani, hideg fémasztalok rontják a látványt rajtuk steril eszközökkel. Véres kesztyűben dolgozó amorf alakok, akiket elrejt a vastag lepel.

   Azonban a szemem megakad valamin. Egész pontosan valakin, akin nem zöld, hanem fehér véres ruha van. Egy infúziót tapogat és pöckölget.
Ez a csillogó szempár ismerős nekem. Az orvosi maszkja alól lehet látni, ahogyan nyitott szájjal szívja ki- és be a levegőt. Lassan pislog, hatalmas göndör barna szempillája súrolja a védőszemüvegét.

Nem kell sok, hogy észre vegyen. Meg fogja érezni, hogy a közelében vagyok, egy alattomos érzés fog végigfutni a tarkóján hamarosan. Szerencsére ma csak egy ártatlan megfigyelő vagyok, elbújok egy orvos mögé, aki éppen a beteg beleit tuszkolja vissza a helyére és azt figyelem. A szemem sarkában az idegen még mindig matat, de továbbra sem figyel fel rám. Ha felfigyelne sem ismerne fel, fejemen hajháló, ugyanúgy van rajtam maszk és szemüveg, ékszereimet kivetették velem.
    Minden bizonnyal ez lesz a kedvenc munkahelyem...

   Megvagy Angyalkám, kivárom a sorom. Megvárom, amíg észre nem veszel, és meggyőzöd magad arról, hogy nincs menekvés. Hiába is hozott a sorsod erre. Egyik csapdából futottál bele egyenesen a vesztedbe...

Sziasztok!
Imádom Dextert, akkora öröm írni róla! Full kattant 🤣🤣🤣