Obsessio | COMPLETED ✅

XLVII.rész • Dexter

Én ma pontosan tudtam, hogy mire fogunk hazaérni. Megbeszéltem mindent Noah-val, és egyeztettünk. Nem lesz nagy felhajtás sem itt, sem pedig az esküvőn. Sőt, minden bizonnyal az esküvőt már a jövőhéten megfogják tartani. Nem sietésből, vagy azért, hogy túlessenek rajta, csupán Noah értelmetlennek tartja, hogy várjon. Minél előbb százszázalékosan magának akarja már tudni Lilykét. Elfognak költözni, és családjuk lesz. Hiszen ez az élet rendje.

– Mi lesz velünk később? – a kocsiban a levegő megfagyott, a hangulat pedig hasonló volt, mint egy temetésen.

– Elfoglak venni feleségül, és visszaköltözünk Németországba.

– Utálom a németeket. – megforgatja a szemeit unottan.

– Es ist nicht überraschend. – suttogom magam előtt.

– Parancsolsz?

– Semmi,semmi. – azért egy aprócska mosolyt felkenek az arcomra.

– És a gyerekek? – annyira reménykedtem, hogy ezt a kérdést nem fogja feltenni.

– Nem lesz semmilyen gyerek. – vágom rá gyorsan.

– Kifejtenéd? Én akarok gyereket. Bár korainak tartom, de szeretnék. – csalódottság ül ki az arcára, amit így hirtelen nem is értek.

– Én viszont nem akarom, hogy megöljenek, vagy esetleg valaki a gyerekemet ölje meg érted? Gondolkozzál már basszameg – szólok rá indulatosan. – szerinted, ha neked meg kell ölnöd az én anyámat, akkor a fiamnak mi lenne a feladata? Vagy a lányodat akarod fejbe lőve látni? – fakadok ki neki ingerülten.

– Min akadsz ennyire ki? Az előbb még úgy beszéltél anyád megöléséről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – ő még mindig felháborodottabb, mint én, ami mostmár egyenesen bosszant.

– Engem így neveltek. Emlékezz a hátamra. Kiöltek belőlem mindent, amitől embernek tűnhettem. Erre voltam képezve kicsi korom óta. Felkészítettek, hogy ha kell nyugodt szívvel öljek meg bárkit rossz érzés nélkül. Ha sírtam nem vettek fel, a rossz voltam elvertek, bentlakásos magániskolákba járattak, és forró vassal ütöttek. Soroljam még, vagy elhiszed, hogy én nem akarok ilyen sorsot senkinek sem. Éppen eléggé szeretlek ahhoz, hogy a Fritsch vonal velem záruljon be. Legyen ez elég kérlek, ne kényszeríts szörnyű dolgokra. – szörnyű érzés erről beszélni.

Sarah már nem feleselt tovább, csak gondolkozott és szerintem elfogadta az igazamat. Fantasztikus.

A házhoz érve némán kipakoltuk a szatyrokat és igyekeztünk fel a többiekhez. Gallagher, Noah és Lilyke a nappaliban nevetgéltek, sztorizgattak. Szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, de nem vitt rá a lélek és Sarah-t sem.  Bementünk a szobámba és bezártam az ajtót, mielőtt Noah berontana, hogy idáig hol voltunk.

– Össze kell szedned magad. Olyan pofát vágsz, mint aki gyászol! – megállok Sarah előtt, kiveszem a szatyrokat a kezéből, és megszorítom a mostanra üres kezeit.

– Nézz már rám. – szólok rá hangosan görnyedt háttal, hogy láthassam az arcát.

– Én erre nem állok készen.. – suttogja könnyes szemekkel. Tudtam, hogy az étterembe nem fogta fel azt, amit mondtam neki. Szipákol, mellkasa gyorsan mozog fel és le, levegő után kapkod.

– Fejezd be! Ne hisztizz! Nézzél rám,utoljára kérlek szépen! – kiálltok az arcába.

Szemeit lassan emeli az enyéimre, szája széle megremeg én pedig érzem, hogy a világ összeomlik körülöttem. Amit idáig helyesnek éreztem hirtelen, azt most a legkegyetlenebb bűnnek éreztem. Minden helytelennek tűnt, minden elítélendőnek. Ez most fáj, a tüdőmből kiszorul a levegő, lehetséges, hogy most nekem nagyobb segítségre lenne szükségem, mint neki. De nem. Nem lehet.

– Nem hagyom, hogy keserű és boldogtalan legyél. Nem szomorkodhatsz, ezt nem engedhetem. Ha nem avattalak volna be Sarah, akkor el kellett volna hagyjalak. Ugye tudod, hogy nem lennék erre képes? Tudom. Önzőség. De nem tudnálak elhagyni, megtudod ezt érteni? – továbbra is keresem könnyes tekintetét, ami a szavaimtól boldog és egyben szomorú.

– Mikor lesz vége? Lesz egyáltalán vége? – annyira érthetetlenül halkan beszél, alig tudom kivenni a szavait.

– Vége lesz. És akkor a világ is a miénk lesz Angyalom! – nyugtatom.

– De én nem a világot akarom basszameg az élet, hanem csakis téged, egyedül téged. – kitör belőle a fülsüketítő zokogás, előttem térdre zuhan.

– Áldozatot mindenki vállal. Én is, te is. Meg kell egymásért küzdenünk, gondolj vissza arra, amikor a kegyeidért nekem kellett harcolnom. Tudod hány emberrel mentem szembe? Még a hétköznapi átlag emberek is megharcolnak a társaikért. Csak azt mi lealacsonyítjuk, pedig a lényeg ugyanaz. Valakinek összekell törnie ahhoz, hogy egy másik, erősebb fél feltudjon állni. Ősi törvény... – lehajolok hozzá, arcát a kezeimmel keretbe fogom, és megcsókolom a homlokát, mire még jobban sírni kezd. Istenem. Mintha tőrt forgatnának a szívemben. Kurva életbe.

Magamhoz ölelem szorosan, mintha kiakarnám préselni belőle az életét, és elvenni mindenét.

– Nem véletlenül nem akartam soha se kapcsolódni senkihez. Nem akartam, hogy valami kössön valakihez. Nem akartam soha az életben senkit szeretni. Tudtam, hogy bántanom kell ahhoz, hogy az életemhez nem fog tudni senki igazodni, senki nem fogja megérteni. Ezért használtam a nőket, ezért menekültem a drogokba. Hogy ne kelljen élni, mert azzal senkinek nem esik bántódása. Sajnálom. De még mindig elmehetsz. – a világ legnehezebb mondana ezt kimondani. Egy kávét vagy egy kedves gesztust ezért nem lehet törődésnek venni. Akkor szeretsz valakit igazán, ha eldobod az életedet azért, hogy neki egy kicsit is jobb legyen, mégha ez lehetetlenségnek is tűnik.

Ha elhagy? Menjen. Megteheti, viszont akkor az én kártyáimnak vége. Nem drámából, hanem mert az ember mindig csak egyet fog tudni szeretni, a többit csak hasonlítani fogja tudni, senki a világon többé még csak a közelében sem érhet. Sose tudnék újra nőre nézni, a keserűség és a boldogtalanság annyira elvakítana, hogy olyan károkat okoznék, amik feleslegesek.

– Nem megyek sehova. – nem is mondd többet, csak beletemeti az arcát az ingembe, és megszorítja a vállamat, vár arra, hogy szedjem őt össze.

Kezemet a térdhajlatához csúsztatok, átölelem a hátát és ölbe veszem. Leülök vele az ágyra, a feje búbjához teszem az orrom, és szívom belőle a kínt, hátha ki tudja adni magából. Inkább adja nekem az összeset, feketedjen el a rohadt lelkem a szívemmel együtt, csak az övének ne essek bántódása.

– Mindig a hátad mögött, vagy melletted leszek. Soha, de soha nem kell egyedül semmit sem csinálnod, legalábbis lelkileg nem. Nem leszel többé olyan, mint azelőtt. Gyanítom, hogy kiölök belőled mindent, ami érzelmek gyártására késztet. Bár tehetném másképp. Nem eshet bántódásod, nem rombolhat le senki, és amíg csak a szíved az utolsó ütemet nem üti le, addig minden lehetséges módot megragadok arra, hogy éreztessem veled azt, hogy nekem, Dexter Fritschnek csakis érted érdemes élnem. – küzdök a saját szavaimmal, és most teljesen biztos vagyok abban, hogy nem az álmosság, vagy a kimerültség miatt pirosak a szemeim.

Vége lesz. Jobb lesz. Büszke vagyok rá.

Sziasztok!

Lassan vége van a kalandunknak, Dexter és Sarah útja vége felé közelít! Kíváncsiak vagytok, hogy mi fog történni még ezekután?