Hawkinsi krónikák

Chapter Four

Természetesen nagyon hamar fényderült rá, hogy tényleg Steve volt az, aki becsukta maga mögött a Harrington ház ajtaját, mikor Billy "kitett" a camaroból a házunk előtt. És, hogy ezért, valóban nem "úszom meg" a további kis plusz "drámát" sem...

Éppen végeztem a szobámban a másnapra esedékes házifeladatok megírásával, és lebatyogtam a konyhába, hogy nasizzak valamit. Mert még volt legalább egy óra a vacsoraidőig...

Mikor kiderült, hogy pontosan az következett be, amiről reméltem, hogy nem fog. De azért valahol mélyen számítottam rá...

- Steve telefonált az előbb. - jelentette ki anya, mikor beértem a konyhába. Halottam a telefon csörgést, de mivel anya vette fel, és nem kiabált utána, hogy engem keresnek, így nem foglalkoztam a dologgal... - Azt üzente neked, hogy holnap nem tud bevinni az iskolába... - jegyezte meg, miközben összeráncolt szemöldökkel az arcomat tanulmányozta. Miközben én meg épp leültem a konyhaszigetnél lévő magas székek egyikére...

- Ó! Hát jólvan... - sóhajtottam fel kissé csalódottan. És persze morcosan...

Nem lepett meg annyira a dolog...

Hiszen számítottam rá, hogy, hogyha tényleg meglátta, hogy Hargrove hozott haza, akkor mégjobban megsértődik rám, mint amennyire már amúgy is megvolt...

- És még azt is mondta, hogy.... Ha esetleg nem tudom neked odaadni a kocsit valamiért... Akkor Nancyék... vagy az új barátod... Biztos szívesen elfuvaroznak téged helyette reggel... - folytatta anya a beszámolóját kissé félszegen. És közben persze továbbra is kíváncsian az arcomat fürkészte...

- Remek... Néha olyan gyerekes tud lenni...
- motyogtam az orrom alatt, miközben ösztönösen megforgattam a szemem.

- Tehát jól sejtettem, hogy összevesztetek...
- sóhajtott fel anya a reakcióm láttán. Bár ahogy azt a szavai is sugalták, már azelőtt is sejtette, hogy mi a helyzet...

Mondjuk abból amit Steve mondott neki a telefonba nem volt nehéz rájönni...

- Ne aggódj anya! Előbb vagy utóbb úgyis túl leszünk rajta, mint mindig! - próbáltam megnyugtatni mosolyogva. Mindig nagyon zavarta, ha Stevel összevesztünk...

Annak ellenére is, hogy tudta, hogy előbb vagy utóbb úgyis tényleg kibékülünk...

- Biztos vagy benne? - aggodalmaskodott tovább a nyugtató szavaim ellenére. - Mert eddig még sosem fordult elő, hogy nem kért a telefonhoz, mikor felajánlottam neki... - tette még hozzá mielőtt egyáltalán válaszra nyithattam volna a számat.

- Csak túl reagál pár dolgot tök feleslegesen!
Majd megnyugszik! - vontam meg a vállamat hetykén.

- Hát jó... - sóhajtott fel újra anya. - És amúgy ki az - az új barát akiről beszélt? - kérdezte kíváncsian, miközben halványan elmosolyodott. Mindig örült neki, ha megtudta, hogy valaki "újat" kezdtem el közel engedni magamhoz...

Szerinte ugyanis több barátra volt szüksége egy korombelinek, mint amennyivel én rendelkeztem...

Szerintem amúgy nem...

De ezt sose mondtam neki.

- Csak egy új osztálytársunk, aki ma haza hozott Steve helyett... - feleltem egy újabb vállrándítással. Anya újra összeráncolta a szemöldökét a szavaim hallatán...

- Szóval már haza sem hozott? - kérdezte.

- Nem. Addigra már megsértődött. - vontam meg a vállamat újfent, mire anya küldött felém, egy tőle teljesen szokatlan, morcos pillantást. Amivel elég világosan azt üzente, hogy... "Elege van a vállvonogatásomból és, hogy mindent "harapófogóval" kell kihúznia belőlem!" Ezért... - Nancy és Steve szakítottak. És Steve megsértődött azon, hogy én ennek ellenére beszélgettem Nancyvel és Johnatannal a kosáredzése után. És ahelyett, hogy ezt nyíltan elmondta volna inkább ott hagyott velük a sulinál... - magyaráztam el neki a dolgokat tömören.