Másnap reggel arra ébredtem, hogy Steve az arcomat cirógatja. Miközben a fejem a másik karján pihen, és olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy érzem a testéből áradó megnyugtató meleget...
- Jó reggelt... - motyogtam neki szinte még félálomban. De mosolyogva...
- Ne haragudj... Tudom, hogy nem kellett volna... - motyogta a Harrington fiú bűnbánó hangon a reggeli köszöntésem viszonzása helyett, majd kapkodva elhúzta a kezét az arcomtól. Pont mikor én nagy nehezen végre kinyitottam a szemem...
A nagy barna szemekben legalább annyi bűntudatot véltem felfelfedezni, mint amennyit pár másodperce a hangjában halottam...
De én nem akartam, hogy bűntudata legyen!
Főleg nem telejesen feleslegesen az én ostoba tétovázásom miatt...
Ezért...
- Kár, hogy úgy gondolod nem kellett volna, mert nekem jólesett... Én... Én szeretem ha megérintesz... - bukott ki belőlem egy kisebb vallomás ösztönösen.
- Tényleg? - pislogott rám Steve kissé zavartan. És nagyon, DE NAGYON döbbenten...
Ami miatt akaratlanul is majdnem felnevettem...
Mert ennyire azért csak nem titkolózhattam jól!
Hiszen Billy például észrevette, "hogy - hogy nézek" Stevere...
Akkor ő maga miért nem, mikor mindenkinél jobban ismer?
Fura...
- Igen. Kifejezetten élvezem... - feleltem végül nevetés helyett egy kissé szégyenlős mosollyal az arcomon. Majd akaratlanul is ráharaptam az ajsó ajkamra, ahogy belegondoltam...Pontosan milyen érzés is mostanában mikor Steve megérint.
- Mondjuk mikor így csinálok? - kérdezte Steve folytott hangon, miközben újra az arcomhoz nyúlt, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.
ESTÁS LEYENDO
Hawkinsi krónikák
Fanfic- Lex... - szólalt meg halkan Steve. - Hm? - Soha többet ne titkold el előlem, ha valami életveszélyesbe keveredsz, rendben? - kérdezte lágy, mégis követelödző hangon. Felfelé fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát... A holdfény bevilágította...