Hawkinsi krónikák

Chapter Eight

Az első dolgunk mikor a Byers házba értünk az volt, hogy visszatekertünk vagy több száz izzót a karácsonyi fényfűzérekbe, amiket Joyce aggatott fel, hogy kommunikálni tudjon Willel a másik dimenzióban. Erre azért volt szükség, mert elvileg a lény közeledése is azzal jár, hogy villódzni kezdenek a lámpák...

Így a karácsonyi fényfűzérek alkották úgymond "szörnyriasztórendszerünket"...

Aztán neki álltunk felállítani a csapdát...

Johnatan szögekkel rögzített egy medvecsapdát a keskeny folyosójuk közepére, amibe majd belecsaljuk a szörnyet...
Nancyvel teletöltöttük a pisztolyaink tárát...
Johnatan szögeket kalapált egy baseballütőbe, hogy azt használhassa fegyverként...
Nancyvel végig locsoltuk a folyosót egészen a medvecsapdától Will szobájáig(oda terveztünk bemenekülni a szörny elől )benzinnel...
Johnatan pedig magához vette az öngyújtót...

Ha szörny belelép a medvecsapdába fel fogjuk gyújtani! Megöljük!

Legalábbis ez volt a terv...

Már csak egyetlen dolog kellett!

Csali amivel oda csalljuk...

Vér!

Johnatan elővett három kést, és beálltunk a nappali közepére...

- Ne felejtsétek el... - kezdte a fiú, miközben a késekkel a kezünkben egymás mellé álltunk.

- Egyből Will szobájába megyünk... - vágott a szavába Nancy.

- És figyelünk, hogy ne lepjünk a csapdába!
- fejeztem be a két legfontosabb dolog felsorolását. Amiket már amúgy ezerszer megbeszéltünk...

- Jólvan! - bólintott a Byers fiú. - Akkor mehet? - kérdezte, miközben a kezeinkben lévő kések felé pillantott.

- Mehet. - mondtuk teljesen egyszerre Nancyvel.

- 3-ra. - motyogta Johnatan. - 1. 2. - kezdett számolni. Láttam, hogy közben Nancyt nézi. Mondjuk én meg őt néztem. Inkább, mint a kést, amivel készültem megvágni a kezem...
- Nem muszáj megtenned. - hagyta félbe a számolást egyszercsak a Byers fiú. Még mindig Nancyre nézett, ezért én is oda pillantottam. A Wheeler lány remegett...

- Johnatan fogd be! - mordult rá Nancy a fiúra ingerülten. Láttam rajta, hogy mindegy mennyire nem akaródzik neki, már eldöntötte, hogy megvágja a kezét...

- Csak azt mondom, hogy nem muszáj... - szólalt meg újra a fiú, de Nacny közbevágott.

Méghozzá azt mondta, hogy...

- 3!

Olyan gyorsan vágtam bele a kezembe a lány szavaira, mintha csak egy katona lennék, aki parancsot kapott...

Mindhárman sziszegtünk egy kicsit a fájdalomtól, aztán annyi vért csepegtettünk szét a nappaliban lévő szőnyegre amennyit csak tudtunk.

Le és kimostuk a sebeinket.

Először Nancy sebét kötöztem be, aztán a sajátomat. Johnatan ragaszkodott hozzá, hogy az övé maradjon utoljára...

- Lexi véres az arcod! - bökte meg az arcomat Nancy, miután befejeztem a saját kezem bekötését.

- Ó! Biztos hozzáértem valamikor... - nyúltam én is az arcomhoz. - Undi... - jegyeztem meg fintorogva. Nancy kiadott egy halk nevetés félét...

Hát igen! Nehéz nevetni, ha az ember életveszélyben érzi magát...

- Menj mosd le gyorsan! Én addig majd bekötöm Johnatan kezét... - mondta mosolyogva. Bólintottam...