К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Elég régen láttam ahhoz, hogy a szívem gyorsabban kezdjen verni mikor a tekintetünk találkozott. Még mindig gyönyörűek voltak a szemei.
- Ó [y/n]-chan, régen találkoztunk. Csak nem azért jöttél, hogy elfogj? - kérdezte sejtelmes, hízelgő hangján és úgy mosolygott, mint aki nagyon jól szórakozik éppen.
Először nem tudtam megszólalni, csak bámultam rá kikerekedett szemekkel. Igen, már emlékszem, akkor találkoztunk utoljára, mielőtt még körözni kezdték volna. Mielőtt gyilkossá vált volna... És annak már két éve... A barátom volt, az egyik legjobb barátom, sőt, nem csak egy barát és most, hogy itt állt előttem, figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ő már nem ugyan az az ártatlan srác.
Mit kéne felelnem a kérdésére? Hihetetlen véletlen, de Tokyo zsúfolt utcájának egyikén futottunk össze.
- Nem - ráztam meg a fejem határozottan.
- Akkor jó - mosolygott rám úgy, hogy becsukta a szemét.
Hirtelen szomorúság öntött el. Úgy hiányzott, és amint véget ér ez a pillanat, megint nem láthatom ki tudja megint. Na és, mi van, ha bűnöző? Amúgy sem lenne esélyem ellene, akkor meg miért ne beszélhetnék vele.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem kisvártatva, mire kíváncsian rámnézett. - Mármint, nem félsz, hogy valaki észrevesz?
- Mint például te? - kacsintott szórakozottan, mire hő szökött az arcomba.
- Na és ha Gojo jönne szembe veled?
Erre elkomorodott.
- Gojo Satoru... Nem félek tőle. Meg amúgy is gyáva lenne megölni.
- Suguru... Gojo azért nem ölne meg, mert testvéreként szeretett...
- Azok az idők elmúltak! - mondta élesen, majd nagyot fújt, és ismét nyugodtnak tűnt. - Ne haragudj [y/n]-chan, de mostanában elég ideges vagyok. Nem akarok ilyenekről beszélni. Mesélj inkább magadról!
Belém karolt és vezetni kezdett, arcára megint mosoly szökött. Tévedtem, sokkal kevesebbet változott, mint gondoltam. Még mindig ugyan az az ember volt, és én csöppet sem féltem tőle.
- Jól vagyok, sok a munka, de azért megbirkózok vele... Hiányzol - böktem ki a végén azt, ami igazán kikívánkozott.
Geto nem válaszolt, csak arany barna szemeivel pislantott rám, jelezve, hogy hallotta mit mondtam.
Közben befordultunk egy másik utcába, és betessékelt egy kihalt kávézóba. Az ajtó mellett foglaltunk helyet, egymással szemben.
- Te is hiányoztál nekem, [y/n]-chan - szólalt meg végre, ami melegséggel töltött el. - A régi életem viszont nem hiányzik. Talán azt mondják gonosz vagyok, pedig én ugyan úgy a békéért dolgozom, mint ők... Mint te.
Jobb ötlet híján csak megingattam a fejem.
- Suguru... Embereket ölsz. Erre nincs mentség.
Könyökét az asztalra támasztotta, a fejét pedig a kezének.
- Látom, nem érted - mondta, mintha egy gyereknek beszélne, de mintha egy kis incselkedést is kihallottam volna a hangjából.
- Nem, tényleg nem - dőltem hátra karba font kézzel.
- Tudod mit, inkább hagyjuk, ne politizáljunk. Ne beszéljünk átkokról és sámánokról...
Elpirultam, majd ezt megpróbálva leplezni gonoszul elvigyorodtam.
- Igen, Gojo-val nemsokára ünnepeljük az 1. évfordulónkat - cukkoltam.
- Haha, jó vicc. Azóta sem tudsz hazudni. Bár nem értem, hogy nem találtál még magadnak senkit.
- Volt valakim - emlékeztettem - de egyszer csak előjöttek a gyilkos ösztönei.
- Ne mond, hogy rám haragszol - mosolygott, mintha olyan nevetséges lennék.
Egy felszolgáló lépett mellénk.
- Semmit nem fognak rendelni? - kérdezte kissé türelmetlenül.
Geto-ra néztem, de ő csak mosolygott.
- Két Latte-t kérünk - mondta vidáman, és középső és mutató ujját felemelve is mutatta a számot.
- Mindjárt hozom - bólintott a nő és elsietett.
- Miért nézel úgy rám? - sandított rám a férfi. - Csak nem gondoltad hogy megölöm?
Megforgattam a szemeimet, mert éreztem, hogy megint elönt a hő.
- Csak egy pillanatig.
- Kösz a bizalmat - nevetett halkan Geto.
- A bizalmamat két éve játszottad el...
- És azóta sem szedtél fel senkit - vágott a szavamba és átvette a felszolgálótól a két gőzölgő kávét.
Megint elpirultam, pedig küzdöttem ellene. Igen, szerettem Sugurut...
- Látod, ez is a te hibád - durcásan elfordítottam a fejemet, rá sem pillantva a hívogató italra.
- Ugyan már...
Kinyitottam a szemem, mert a hangja egészen közelről szólt, és igen, áthajolt az apró asztalon egyik kezével az állam alá nyúlva felé fordította a fejemet.
Csak egy pillanatig tartott ahogy a szemeibe nézve ismét a régi énjét láttam, majd visszaült a helyére. Ahogy már nem éreztem a kezét az arcomon úgy változott a világ ismét színtelen, unalmas maszlaggá.
Felemelte a csészéjét és egyszerre kiitta az egész tartalmát. Felállt és rám nézett.
- Most mennem kell - mondta továbbra is mosolyogva, de tudtam, hogy nem csak engem lomboz le, hogy megint el kell váljunk.
Már éppen megszólaltam volna, hogy maradjon még, mikor megelőzött.
- Találkozunk még, nem is olyan sokára, mint gondolnád... Ígérem - kacsintott, aztán ahogy kilépett a kávézó ajtaján eltűnt a tömegben.
Sóhajtva kortyoltam bele a kávémba. Ha más jó tulajdonsága nincs is, a szavát mindig betartja. Főleg, ha rólam van szó... A csészémbe rejtettem a mosolyomat. Még csak most ment el, de máris alig vártam, hogy ismét találkozzunk.
——||——
Ahogy elkezdtem a Jujutsu Kaisen 2. évadját azonnal beleszerettem Suguruba, csodálkozok is, hogy eddig nem ő volt a kedvencem. :D Na mindegy, muszáj volt ezt megírnom, kicsit rövid lett, de remélem tetszett!
