Gyermekkorának jelentős részét Lyonban tölti, a folyók mentén járva, az ihletet keresve. Ez nem Párizs, mondja Anyu, de pont olyan csodálatos; csak csendesebb, békésebb. Ragaszkodik hozzá, hogy egy nap hazavigye kisfiát Páriszba, ahol anyai nagyszülei nyugszanak, és megmutassa neki a világ egyik szebb orcáját.
Amikor első alkalommal ad életet egy vászonnak - tizenegy évesen, a Saône partján ülve, ecsettel a fogai között, kezén csupán pár színből szebbnél szebb árnyalatokat keverve - Anyunak eláll a lélegzete. Az ő művei adnak színeket a háznak: páratlan akvarellek, amik hol a tenger kékjének, hol pedig az ég borostyánszínének a mimikái. Anyu imádja őket és imádja a kicsi fiát is, amit nap mint nap elmond neki; pont olyan készségesen dicséri, mint ahogy a kis művész a szívét a vászonra festi.
Tizenhat éves, amikor az Államokba költöznek, ahol Apu felnőtt és ahol Anyu akcentusa kitűnik. Utál ott élni. Egyszerű és unalmas, megfosztja a képzelőerőjétől. Nincsenek folyók, nincsenek vitorlások, nincsenek csinos lányok. A mindennapok szürkévé válnak, pont mint Anyu, mintha a legjobb részét Franciaországban hagyta volna. Még mindig elmondja neki mennyire szereti őt, és megígéri, hogy egy nap majd visszamennek.
Huszonegy évesen megtanulja, hogy szerelem nem létezik. Apu beadja a válókeresetet, Anyu pedig összeroskad. Apu hátra sem néz, amikor összepakolja a holmiját és örökre elmegy. Csapódik az ajtó egy már rég elhagyatott otthonban. Bármilyen szép is, a szerelem csak egy ábránd: mulandó és könnyen bemocskolható, és csak a könyvespolcon sorakozó könyvekbe illik igazán.
Huszonkét évesen rájön, hogy semmi sem tart örökké, amikor Anyu is elmegy. Magával viszi dallamos nevetését és rózsaillatú parfümét két méter mélyre a föld alá, amit azelőtt sose nevezett volna az otthonának. Halála pontot tesz az i-re, lezárva kisfia gyerekkorát.
Apu nem jön el a temetésre. Alig jelenik meg pár ember.
A festmények - gyönyörű portrék Anyu nagy szeméről és mosolygó ajkairól, a párizsi naplementéről és macskaköves utcákról - viszont maradnak. Emlékként szolgálnak, fájdalmas emlékeztetőül arra a nőre, aki Anyu valaha volt, arra az életre, amelyet valaha élt. Megtöltik a házat, ami aligha nevezhető otthonnak - már évek óta nem lehet rá úgy tekinteni - elrejtve egy szobában, ahová többé nem hajlandó betenni a lábát.
Kim Taehyung elhatározza, hogy visszamegy. Anyuért. Hogy megtalálja az összes darabját, amit hátrahagyott és újra összeillessze őket. Amire viszont végképp nem számít, hogy útközben találkozik veled.
*
A párizsi Nap csillogása a macskakövön, sugarának meleg simogatása kényezteti a járókelőket azon a napon, amikor találkoztok. A színek forgószele vagy, mosolyodban a szivárvány minden színe megcsillan. Úgy bánsz a Szajnával mint egy szeretővel, mezítláb, napbarnított arccal, ami azért könyörög, hogy örökké legyen valaki, aki visszaemlékezik rá.
A mosolyod csodálatos, a nevetésed akár a csengő, ami még jóval dél után is cseng a fülében.
Mon Chérinek hívod, mintha bármit is jelentene.
Ez Anyura emlékezteti, és azon tűnődik vajon ő is csinálta-e ezeket a dolgokat, amikor a fűben táncolt, elveszve az édes barack ízének mámorában. Reméli, hogy igen.
– Gyere! - kiáltasz utána, ajkad bája mintha széttépné a mellkasát. Mintha rubin és bor vérében fürödne; olyan szép, hogy teljesen megbabonázza. Megy utánad, követi a szélben táncoló fürtjeid.
Nevet, amikor nevetsz, mosolyog, amikor mosolyogsz. Olyan helyekre viszed, ahol még sosem járt; a macskaköves utcákra, ahol egykor Anyu barangolt, a pezsgőktől gyöngyöző bárokba, a hálószobád napsütötte melegébe. Mindenhol lefest téged; vízfestéket ad a hajad selymének, az ajkad ívének, a szemed fényének.
