A magány egy szörnyű érzés, de néha mégis pont erre van szüksége az embernek. Néha szép és jó, de néha a legrosszabb dolog a világon. Te éppen nem úgy nézel ki mint akit zavarna, hogy egyedül van. Még úgy sem, hogy kint zuhog az eső és mennydörgéstől hangoskodik az ég. A villám fénye hoz tompa világosságot az apró, sötét lakásodba. Elment az áram, a sötétség pedig olyan befogadónak tűnik, ahogy ülsz a kanapén és az ablakon át pásztázod a vidéket. A sötét láthatárt is néha-néha megvilágítja a villám fénye. Hangtalanul kortyolsz a teádból, hallgatva, ahogy az eső az ablakot ütlegeli. Szerencsére tudtál vizet forralni, mielőtt elment volna az áram.
Az agyad csak azon kattog, hogy vajon ő mit csinál ezen a sötét estén? Vajon ő is magányos? Egy kicsit reménykedsz benne, hiszen ő az oka annak, hogy te magányos vagy. Figyelmen kívül hagyod a hívásait, messzire dobod a telefonod akárhányszor meglátod az arcát, amint megjelenik a képernyőn. Dühös vagy rá, mégis hiányzik neked. Nem tudsz hazudni magadnak, piszkosul hiányzik. Most, per pillanat az ölelése hiányzik a legjobban. Ahogy a karjait köréd fonja, majd puszit nyom a fejed búbjára, amikor közelebb húz magához. Milyen ironikus, hogy pont azon az estén nincs melletted, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá. De a magány nem bizonyul elviselhetetlennek, a legkevésbé sem.
Az utolsó csepp tea is egy pillanat alatt elfogy, te pedig nagyot sóhajtva teszed le a teáscsészét az asztalra. Órák óta nem sírtál, azóta, hogy kilökted őt az ajtón és utána dobtad a táskáját. Ma este érkezett haza a turnéról, pontosabban néhány órával ezelőtt. Homlokát összeráncolva nézett rád, amikor ajtót nyitottál neki, amivel csak azt érte el, hogy egy lépést tett a lakásba, te gondoskodtál róla, hogy ismét a küszöb másik felére kerüljön. Nem tudtál még csak ránézni sem úgy, hogy az a hülye kép égett róla és arról a lányról a fejedben. Tudod, hogy hagynod kellett volna neki megmagyarázni a dolgot, hiszen tudod, hogy ő sosem csalna meg téged. De volt már részed ilyen csalódásban ezelőtt.
A telefonod megcsörren, kiszakítva téged a gondolataidból. Nemtetszőn felnyögsz, amikor látod az ő képét villogni a képernyőn. Megnyomod a piros gombot, elutasítva a hívást és rögtön hangpostára küldve. De aztán hangos kopogást hallasz az ajtó felől, már-már dörömbölést. A faszerkezetet bámulod, miközben közeledsz felé. Fülelsz, hallod, ahogy valaki lélegzik az ajtó túloldalán. Jéggé dermedsz, amikor meghallod a hangját.
– T/N - hangja mély, közben oly lágy és gyengéd. A levegő a torkodban akad, attól félsz, hogy meghallaná a levegővételed
– Tudom, hogy hallasz engem.
A hangja könyörög, mire te összeszorítod mindkét szemed. Remegő kézzel ragadod meg a kilincset és nyitod ki az ajtót. Most szemtől szemben állsz a férfival, akit pár órával ezelőtt kirúgtál a lakásból. Kabátja ázott, csapzott haja a fejére tapad. Arcát talán nem csak az eső mosta, hanem könnyek is. Szeme véreres és felduzzadt ahogy rád néz. Mély levegőt veszel.
– Miért vagy itt, Namjoon? - kérdezed remegő hangon, magadban már nem győzöd szidni magad, hogy egyáltalán hozzá szóltál. Namjoon a földet pásztázza, a tarkóját idegesen dörzsölgetve keresi a megfelelő szavakat.
– Igazából fogalmam sincs - mondja lassan suttogva. Végignézel rajta és feltűnik, hogyan megázott az esőben – Én csak-
Elhallgat amint ismét rád néz. Utálja azt a fájdalommal teli pillantást az egyébként szép arcodon. Nem mintha így nem lennél szép, de jobban szeret mosolyogva látni, mintsem ilyen komoran. Namjoon utálja, hogy ilyen szomorúnak kell téged látnia, főleg, hogy ezúttal ő az oka. Nem tett semmit és tudja, hogy elég rosszul nézett ki a magazinok borítóin. De Namjoon sose tenne ilyet, amikor tudja, hogy te otthon vársz rá sok-sok öleléssel és puszival.
– Tudom, hogy utálsz engem - tesz egy lépést feléd. Karjaid összefonod a mellkasod előtt, akadályt létesítve kettőtök között. Namjoon alig tudja megállni, hogy újabb lépést tegyen feléd – De nem csináltam semmit, hinned kell nekem.
Könyörög, a szemei szomorúak. Megingatod a fejed és hátralépsz.
– Nem tudom kitörölni azt a képet a fejemből, Namjoon - mondod a szemébe nézve, aztán a pillantásod szigorúan a földre szegezed. Ki nem állhatod, hogy ilyen összetört, bús kedvű. Kettőtök közül te vagy az áldozat, neki nem szabadna így éreznie magát.
– Tudom - suttogja és közelebb lép – De tudod, hogy sosem tenném ezt veled.
Lehunyod a szemed, utálod hogy ilyen közel van. Érzed a kölnije illatát, erős és dohos illat üti meg az orrod, ami lassan közelebb húz téged, hiszen ez az otthon és biztonság ismerős illata számodra. Túl közel, hogy beleőrülsz. Képtelen vagy gondolkodni.
– Kérlek menj - mondod suttogva.
– De-
Felnézel rá és ekkor tűnik csak fel igazán milyen közel van hozzád. Leheletét érzed az arcodon, ahogy te ridegen a szemébe nézel.
– Menj.
Szeme pillantása hirtelen rólad a földre esik, ahogy hátrálni kezd tőled. Könnyedén bólint, ajkát vékony vonallá préseli és mégegyszer rád néz, mielőtt végleg elmenne. Az ajtóban állsz, a tested merev és jéggé van fagyva, ahogy a padlót bámulod. A barátod, vagy bárkid is már ezen a ponton, eljött hozzád este tizenegykor. Ázott kabátban, könnyek mosta arccal, hogy megbocsáss neki egy olyasvalamit, amit valójában nem is tett meg. És te valahogy hiszel is neki, de ott vannak azok a képek arról az átkozott magazinról. Halkan sírni kezdesz, amikor becsukod az ajtót. Mintha csak az életed egy szakaszát zárnád le.
Sós könnyen folynak le az arcodon, miközben az ágyad felé rohansz. A szemeid vörösek, az orrod is folyik, ahogy a fejedre húzod a takarót. Még mindig a mennydörgés utalja az eget és továbbra is a villám fénye az egyetlen világítás a lakásban. Egy szemhunyásnyit sem tudsz aludni. A plafont bámulod, amit néha-néha megvilágít az ablakon keresztül beáramló tompa fény. A telefonod ismét csörögni kezd. Ismét ő keres, annyira hiányzott már. Úgy érzed, hogy a lehető legjobb döntést hozod, amikor fogadod a hívást és a füledhez teszed a telefont.
Tisztán hallod a levegővételét a vonal másik feléről, hangja kicsit meginog, amikor a neved mondja.
– Utálom ezt - suttogja – Rohadtul utálom
ezt és annyira önző vagyok, hogy ezt mondom, de hiányzol és nagyon szeretlek. Kérlek bocsáss meg nekem.
Szipogsz a szavai hallatán, de nagyon reméled, hogy ő nem hallja.
– Namjoon-
– Ne T/N, utálhatsz, amennyire csak akarsz - szól közbe – Csak azt akarom, hogy tudd, hogy én szeretni foglak, ameddig csak hagyod.
Halvány mosoly jelenik meg az arcodon.
– És az igazság az - teszi még hozzá – hogy nem tudok nélküled aludni.
Mosolyod csak még szélesebb.
– Az igazság az, hogy én sem tudok aludni nélküled - mondod.
Nem gondoltad volna, hogy ismét megjelenik a lakás ajtaja előtt ezen az esős éjszakán, de mégis kopogtat az ajtón éjjel egy órakor. Kinyitod az ajtót a fáradt férfinak. Minden olyan normálisnak érződik, ahogy átöleli a derekad, közelebb húzva ezzel téged magához. Fejét a nyakhajlatodba vájja, amikor suttog.
– Nagyon szeretlek, tudod?
– Én is szeretlek, Joon.
Namjoon aznap este ölben tesz téged az ágyba, szorosan magához ölelve, közben puszikkal lepi el a fejed búbját. Imádja a hajad illatát és a puha bőröd érintését. Mindketten tudjátok, hogy van mit megbeszélnetek holnap reggel, de most pont ez az, amire mindkettőtöknek szüksége van.
