"Nem szerethetek beléd"
Napok óta Jimin hangja visszhangzik a fejedben. Reggel az első gondolatod, este pedig az utolsó. Nem győzöd okolni magad, amiért a kapcsolatotok ide jutott. Ha nem szeretsz bele Hoseokba, ez nem történt volna meg. Ha nem engeded olyan közel magadhoz Jimint, talán nem kezdett volna jobban megkedvelni, mint puszta barátot. Az átgondolatlan lépéseid végett elvesztetted a legjobb barátodat és ezt sosem fogod magadnak megbocsátani.
Még csak pár napja, de te már számtalanszor kerested őt. Hívtad, írtál neki, még a lakására is elmentél, de mind hiába. A telefont nem vette fel, az üzenetekre nem válaszolt, ajtót nem nyitott. Végleg kiiktatta magát az életedből, te pedig képtelen vagy ezt felfogni.
Mindennek már egy hónapja. Szabit vettél ki, mert már nem bírtad a napi nyolc óra robotolást napi két óra alvással. A kanapé jobb szélén összekuporodva nézel valami török sorozatot a tévében. Valami török sorozatot az egyetlen társsal, aki még sosem hagyott cserben; a jó öreg csípős lay's. Mivel a dráma, ami a képkockákon folyik nem köt le eléggé, gondolataid könnyen elkalandoznak. Mire a csipszeszacskó fenekére érsz, megcsap a tudat, hogy napok óta ilyen egészségtelen nasikon élsz. Mikor ettél rendes, meleg ételt utoljára? Magad sem tudod felidézni. Végignézel magadon. Magzatpózba vagy összekuporodva, de így is könnyen megállapítod, hogy a combod és a lábszárad között semmi különbség nincs. Hüvelyk– és mutatóujjaddal könnyen átéred a csuklódat. A pólódat felhúzva szemezel a bordáiddal.
Mielőtt még jobban elszörnyűködhetnél magadon, a telefonod rezgésére felkapod a fejed. Mint egy vadmacska zsákmányára, úgy ugrasz a készülékre. Az elmúlt napokban semmiféle társaságban nem volt részed, jó érzéssel tölt el a tudat, hogy valaki talán érdeklődik felőled. Hoseoktól jött egy rövid üzenet:
"Hali! Rég hallottunk már a pöttömünk felől, minden rendben?"
Halvány pír szökik arcodra, fülig érő mosollyal és remegő ujjakkal írsz vissza:
"Jól vagyok, csak egy kicsit mintha darabjaimra hullottam volna"
Másodperceken belül újabb üzenet jön:
"Egy kávé vajon helyrehozná?"
Nagy sokk ér olvasás közben. Ez randit jelent? Jung Ho Seok randira hívott? Egy hónappal ezelőtt talán alig akartad volna elhinni, talán az ágyon ugráltál volna örömödben, talán azonnal igent mondtál volna. De most... az a darabka belőled elhullott valahová.
"Adhatunk neki egy esélyt"
Habozva, de bólintasz a dologra. Egyrészt nagyon vágysz már arra, hogy beszélgethess valakivel, másrészt viszont nem akarod, hogy bárki így lásson téged. Ilyen letörten, elesetten. De a magányt már a hátad közepére se kívántad.
Másnap idegesen toporzékolva ülsz egy ablak melletti asztalnál. Már két pincér is odament hozzád, de te bármennyire is kívánsz egy jó meleg, finom tejeskávét, csak azt mondtad, hogy vársz valakire. A kávézó logójával ellátott, hatalmas ablakon kinézve vizslatod a nyüzsgő életet. Egy szűk utcára nézel, amit már jobban ismersz, mint a saját tenyered, mégis rengeteg ember halad el. De egyikőjük sem Hoseok.
– Nem, köszönöm. Várok valakire - csapja meg egy ismerős hang a füled.
Egyből annak irányába kapod a fejed. A füled nem csalt. Tényleg Jimin az. Öt asztaltól tőled ül egy kicsi, lekerekített előtt. A szíved kihagy egy ütemet a fiú láttán és kérdések sokasága fogalmazódik meg benned. Vajon kire vár? Randija lesz? Jól van? Észrevett téged? Talán sosem tudod meg.
És ekkor minthogy-nem végszóra megpillantod Hoseokot aggódó tekintettel feléd sétálva. Egy kusza hajtincset automatikusan a füled mögé tűrsz és megigazítod a felsőd ujját zavarodban.
– Mi van veled? - foglal helyet veled szemben – Úgy eltűntél - pásztázza az arcod lebiggyeztett ajkakkal.
– Közbejött néhány dolog - ködösítesz, és máris azon vagy, hogy témát válts – Mondd, lemaradtam valamiről?
Szemed sarkából Jiminre pillantasz, aki összezavarodott arccal néz titeket.
– Nem - vágja rá egyből – Egyébként lehet elfelejtettem mondani, de hárman lennénk - hadarja és kezeivel dobolni kezd az asztalon. Ahogy Hobi mosolyra húzza száját, te úgy préseled össze ajkaid vékony vonallá.
– Nem értem - ingatod meg a fejed – Azt hittem, hogy—
– Hyung, ez most mi?
Összerezzensz az ismerős hang hallatán, majd pókerarcot felvéve fordulsz annak irányába. Jimin áll melletted, lángokat szóró szemeit szigorúan Hoseokra meresztve. Látja, milyen aggódó szempárral pásztázod az arcát, próbálva bármit is leolvasni róla, de nem fordul feléd.
– Jimin, hát itt vagy! - csillannak fel Hobi szemei – Lehet neked sem mondtam, de hárman leszünk - ekkor talpra ugrik, hátrébb az asztaltól – Vagyis lennénk, de sajnos nekem valami közbejött - biggyeszti le ajkait, de szeme mintha még mindig mosolyogna – Már rendeltem, Jimin, neked egy americanot - a fiút vállánál fogva vezeti az asztalhoz, ahol az előbb még ő ült és addig erősködik, amíg a fiatalabb be nem adja a derekát és foglal helyet a széken – T/N, neked pedig egy lattet - villantja meg 2000 vattos fogsorát, te pedig máris sejted, mi folyik a háttérben – Na akkor - fújja ki Hobi a tüdejében rekedt levegőt – Kénytelek vagytok nélkülem mulatni.
Mielőtt bármit tudnátok reagálni, a fiúnak már nyoma veszik. Összezavarodva nézel a veled szemben ülőre, aki mindenhova néz, csak a szemedbe nem. Na most mi lesz, gondolod magadban. Annyira hiányzott már Jimin és most itt van, veled szemben. Nyugodtan, egymagatok meg tudnátok beszélni a dolgot. Meg tudnátok, de úgy néz ki, Jiminnek semmi kedve hozzá. Pedig valójában azon agyal, hogyan kezdje. Rettenetesen bánja, hogy így ellökött téged magától. Látta azt a hamis mosolyt, amikor Hobival beszéltél. Látja a vékony csuklódat, ahogy a kávéért nyúlsz, amit az imént hoztak ki. Látja milyen beesett az arcod, hiába szántál egy órát sminkelésre. Látja, min mentél keresztül miatta, de nem mond semmit. Mert fogalma sincs mit kéne. Az egyetlen ami eddig eszébe jutott a "sajnálom", de rögtön el is vetette az ötletet. Sajnálom? Annyit ér mint egy ragtapasz a betört ablakon, gondolja a fiú. De amikor elemeled a kávéscsészét az arcodtól, a szád fölött maradt tejhab látványa mosolyt csal az arcára.
– Bajuszos - jegyzi meg, de a mosoly rögtön eltűnik arcáról, amint realizálódik benne, mit is mondott. Helyette a te szád széle ér a füledig.
– Annyira hiányoztál - jegyzed meg, miközben idegesen törölgeted a pulcsid ujjával az arcod, ahol éppen bajuszt növesztettél. Hiába neheztelsz rá, amiért úgy ellökött magától, mocskosul hiányzott.
– Te is nekem - mondja Jimin fejét kicsit oldalra döntve, komoly arccal.
Amíg te elveszel az ő tekintetében, próbálva bármit is kiolvasni belőle, addig Jimint arcon csapják az újabb és újabb gondolatok. Szeretett téged, ezért magadra hagyott. Nevetséges, még csak össze sem fér a kettő. Most meg, hogy ismét láthat, eszébe jut mennyire hiányoztál neki és rájön, hogy amíg nem láttátok egymást, érzelmei egyre csak erősebbek lettek. Ahelyett, hogy elfelejtett volna, a nap 24 órájában másra sem gondolt, csak arra, hogy vajon éppen mit csinálsz. Gyűlöli, hogy ezt tette veled. És saját magával. Most pedig azt kell néznie, hogy milyen elveszett vagy. Itt ülsz vele szemben, úgy készültél, hogy Hoseokkal randid lesz, erre a legjobb barátoddal, a másik feleddel ültök némán egymással szemben.
Hoseok sosem tekintett rád máshogy, mint egy kedves barátra. Tudja, hiszen megkérdezte. És ismeri annyira idősebb hyungját, hogy észrevegye, amikor hazudik. De Hobi nem hazudott. És az idősebb hyung pont ezt használta ki arra, hogy titeket összehozhasson. Vagy legalább kibéküljetek, csak ne kelljen tovább azt néznie, ahogy a fiatalabbik szomorkodik és még hab a tortán, hogy nem eszik semmit.
– Hogy vagy? - töröd meg a kínos csendet, Jimint felszabadítva gondolatai alól. A fiú automatikusan bólint egyet.
– Jól - hazudik – És te?
– Jól, azt hiszem - fordítod el a fejed, közben megvonod a vállad. Újabbat akarsz kortyolni a kávédból, de szomorúan veszed észre, hogy a csésze már üres.
– Az jó - bólint határozottan Jimin, majd amikor már azt hinnéd, hogy ismét kínos csend következik, váratlanul megszólal:
– Menjünk innen.
– Mi? Miért? - reagálod le, de közben Jimin már a csuklódnál fogva húz a kijárat felé – Még csak meg sem kóstoltad a kávéd - érvelsz a maradás mellett.
– Hoseok vette, tőle meg nem fogadom el - morogta egyszerűen és csapódott is be mögöttetek a kávézó ajtaja.
– Nem értem - mondod egy kicsit hangosabban, mivel ahogy az utcára léptek, embertömeg vesz körül bennetek, a főtérre kikanyarodva pedig nem messze tőletek az úttesten száguldanak az autók, a saját hangodat is alig hallod – Összevesztetek? - kérded bizonytalanul.
Választ ugyan nem kapsz, nem tudod eldönteni, hogy azért, mert Jimin nem akar válaszolni, vagy pedig csak nem hallotta a kérdést.
– És azt elárulnád hová megyünk? - teszel fel újabb kérdést.
– Hozzád! - válaszol a válla felett.
A nem várt választól kicsit megtorpansz, de ezzel csak annyit érsz el, hogy majdnem orra esel, mivel Jimin szorosan fogva a kezed húz maga után, a tempót is alig tudod tartani.
– Hozzám? - hagyja el újabb kérdés a szád.
– Hozzád - ismétli meg magát Jimin. Hát jó, gondolod. De mégis mire ez a rohanás?
Amikor megálltok a lépcsőház előtt, hogy Jimin beírhassa a kódot, rögtön ki is húzod a kezed a fiú szorításából. Ujjnyomai ott virulnak a csuklód körül.
– Mondd már el, hogy most még is mi van, könyörgöm! - tör utat magának a gondolat, ami már egy ideje érlelődött benned. Hangosan, elcsuklott hanggal rivallsz rá, páran még felétek is kapják a fejüket. Jimin nem néz rád, azonban ujja nem mozdul el a kettes gombról.
– Egyszer teljesen kiiktatsz az életedből, bárhol kereslek, nem válaszolsz - ekkor könnyek szöknek a szemedbe és a hangod is egy kicsit meginog – Azt mondtad, hogy a közelembe sem akarsz lenni, az előbb meg azt, hogy mennyire hiányoztam. Összezavarsz, Jimin, de rohadtul!
Mindezt egy szuszra zúdítottad a fiúra, aki még mindig háttal áll neked. Azt gondolod mekkora egy tuskó, hogy még csak rád sem néz, de valójában szégyelli magát. Tudja jól, hogy igaza van, tudja mennyire be tett neked, hogy elhagyott, pont ezért nem tud a szemedbe nézni. Amikor meghallotta, hogy elcsuklott a hangod, keze ökölbe szorult. Legszívesebben gyomorszájon ütötte magát, amiért érte hullattál könnyeket.
– Nem azt mondtam, hogy nem akarok a közeledben lenni - mondja nyugodt hangon, majd a válla felett óvatosan rád emeli tekintetét – Hanem azt, hogy nem lehetek a közeledben. Mert szeretlek, de te ezt nem tudtad viszonozni. Úgy gondoltam, hogy egyikünknek sem lett volna jó, ha én továbbra is kedvellek téged, te pedig továbbra is csak barátként tekintesz rám. Úgy gondoltam, hogy ha nem látlak, az érzéseim elmúlnak irántad. De rosszul gondoltam - ekkor megfordul és feléd tesz egy nagy lépést. Te csak nagyra kerekedett szemekkel hallgatod a fiút és várod, hogy ez után mi fog történni. Komoly arccal folytatja:
– Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. Hogy vajon mit csinálsz éppen, jól vagy-e, nagyon megbántottalak-e, hogy te is gondolsz-e rám. De amikor megláttalak a kávézóban Hobival nagyon dühös lettem. Azt mondta valami nagyon fontos dologról kellene beszélnünk, de amikor megláttam, hogy ott ül veled szemben, rögtön tudtam mit akart. Ki akart békíteni minket. Amivel nem lenne semmi gond, ha nem használta volna ki azt, hogy nagyon is kedveled őt. Márpedig ezt tette. De akkor rád néztem. Akkor jöttem csak rá igazán, hogy amíg nem láttalak az érzéseim nem múltak el, épp ellenkezőleg; erősebbek lettek. Nem bírtam már a kávézóban. Mintha mindenki minket nézett volna, ezért rángattalak el ide. Nem ott akartam elmondani mindezt, hogy még vagy húsz ember részese legyen mindennek.
Még egy lépést tesz feléd és két karodért nyúl. Mielőtt megfogná a kezed rád néz, mintha engedélyt kérne rá. Könnyektől csillogó szemekkel nézel Jiminre, aki ennek láttán rögtön le is törli a sós könnycseppeket az arcodról, majd két tenyerébe veszi az apró kezeid.
– Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert tudom, hogy nem érdemlem meg, de hidd el, rettenetesen sajnálom ezt az egészet. Én tényleg nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Azt hittem, hogy majd elfelejtjük egymást és mindkettőnk rendben lesz, de—
– Jimin... - erőtlen hangod szakítja félbe Jimint. Mosolyogva nézel rá, de ő elszégyellve magát a cipője orrát tanulmányozza – Hé, Jimin-ah - ismétled meg magad, mire a fiú ismét rád néz – Megbocsátok.
Jimin szemébe jókora könnyek szöknek.
– Egy feltétellel - teszed hozzá egy félmosollyal az arcodon.
– És mi lenne az? - kérdezi Jimin széles mosollyal az arcán és az arcodat két tenyere közé veszi.
– Ne sétálj így ki az életemből soha, de soha többé, rendben? - mondod dirigálós hangnemben.
– Rendben - mondja aranyosan kuncogva.
– Akkor áll az alku - döntöd oldalra a fejed édesen mosolyogva.
– Megcsókolhatlak?
A kérdés kicsit váratlanul ér, de titkon végig erre vártál.
– Kérlek - nevetsz fel hangosan, de aztán Jimin ajka az, ami elhallgattat.
Sziasztok, hogy vagytok? Itt vagyok egy hosszú,de boldog befejezéssel:D Nem gondoltam volna, hogy annyira tetszeni fog nektek az első rész, hiszen se füle se farka, de nagyon örülök a pozitív visszajelzéseknek, köszönöm!<3
