A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az iskola falát bámultam. Kezeim élettelenül lógtak a testem mellett, barna tincseim az arcomat keresztezték.
Nem akartam, hogy sírni lássanak.
A hátam mögül kacagások hallatszódtak.
Rajtam nevettek. – Még mindig bámulja? – Lehet magát keresi. – Minek lenne ott? Nem is tartozik hozzájuk. – De hol van a családja? – Szerintem árvának született. – Szegény... Sír? Nem látom... Ever most sír? – Menj már oda, nézd meg! – Kussoljatok már! – Manson hangja átszelte az egész termet, hangos trappolása pedig kizökkentett az oxigén nélküli űrben való lebegésből. A tüdőm újra megtelt levegővel.
A kacajok elhaltak, a levegő megtelt feszültséggel. Még éreztem a tekintetüket a hátamon, de már nem voltam egyedül.
– Jó ronda lett, nem? Hahó!
Egy kéz kezdett el lengedezni az arcom előtt. Lassan, ügyelve a tincseim helyben tartására Manson felé fordultam.
A bátyám összehúzott szemöldökkel, mérgesen csücsörített, miközben a fejét csóválva kisöpörte a hajamat az arcomból, majd a falon elterülő családfák felé fordult.
– Ez nagyon gáz. Basszus, anyáék egy vagyont fizettek ezért a szarért, te meg úgy bámulod, mintha valami Picasso festmény lenne. Ez az egész csak azért van, hogy mindenki lássa milyen gázok az őseink. Mit tudsz ezen ennyire nézni?
– Én nem vagyok rajta a miénken.
– Mázlista vagy. A tavalyi képemet kitették, amikor egy hatalmas pattanás volt az orromon. Normálisak? Te legalább nem vagy leégetve. De nézd, Violet se lett szebb. Úgy néz ki, mint valami pudli kutya. Látta már? Tuti, hogy nem!. Még nem hallottam a sikítást a folyosón.
Ökölbe szorítottam a kezem, a fejemet lehajtottam. Újra éreztem azt a szúró érzést a szemeimben. Újra nedvessé vált az arcom, az orrom pedig kezdett bedugulni.
– Ne bőgj, Ev! Nem anyáék csinálták, hanem a városháza. Elbaszták, ez van. Ne vedd már annyira magadra.
– Nem én... Nem is vagyok igazán a család tagja, igaz? Öt éves voltam, amikor elhoztak, de már tíz éves vagyok és azóta még a családneveteket se vehettem fel! Nekem miért nincs családom? Mindenki rajtam nevet. Azt mondták, hogy árvának születtem. Ez igaz? Soha nem is voltak szüleim?
Manson óvatosan megütötte a tarkómat, ezután a zsebében kezdett kutatni.
– Jó nagy idióta vagy. Anyáék nem hoztak volna haza, és nem nevelnének, ha nem tartanának családtagnak. Baszki, előbb lett telefonod, mint nekem! Senki nem születik árván. Valakinek meg kellett... Szóval... Mármint kellett hozzá két ember, hogy megszüless. Tuti okkal nem veheted fel a nevünket, amivel mondjuk sokat nem vesztesz. Az meg, hogy pár pisis játssza az eszét... Az emberek szemetek, Ever, ezt meg kell tanulnod. Ha szép vagy, az a baj, ha ronda vagy, az a baj. Ha kövér vagy, ha sovány, ha vannak szüleid, ha nincsenek...
A bátyám kikapott egy filcet a zsebéből, majd a családfa alá kezdett rajzolni olyan komoly arcot vágva, ami tőle teljesen idegen volt.
– Talán elköltöztek... Mint anya régi kutyája, Suzy. Hazament az anyukájához. Talán az én szüleim is hazamentek az anyukájukhoz, vagy talán...
– Vagy befogod, és megnézed a mesterművem. – Manson széles vigyorral oldalazott el a kép elől, feltárva a mögötte megbúvó mesterművét.
Egy pálcika ember éktelenkedett a családfa mellett, amelynek mosolygó gömb fejéből hosszú egyenes vonalak álltak ki.
– Az a hajad. – mutatott rá a vonalakra. – Jó, talán nem teljesen valósághű, de ne akadjunk fel a részleteken. Ja, igen, még valami.
A filccel felnyúlt anya és apa képe között húzódó vonalhoz, ahonnan elindulva a pálcika emberhez húzott egy egyenest.
Magamra erőltettem egy mosolyt, miközben visszaszívtam az orromból csöpögésbe kezdett folyadékot.
– Köszönöm. – A hangom halk volt, a sírástól még rekedt, de legalább őszintén csengett.
– Nincs mit köszönnöd. Mi vagyunk a családod. Anya és apa a te szüleid is, és bár néha nagyon utállak, mégis csak te vagy az én kishúgom. A családot nem a vér határozza meg. Jegyezd meg, mert nem akarok még egyszer ilyen csöpögősen magyarázni. Rontana a hírnevemen.
– Oké.
A képre néztem. A dédnagymamákra, nagypapákra, azok gyerekeire, a nevelőszüleimre, Mansonra, végezetül pedig a sarokban megbúvó pálcika figurára.
Talán nem hasonlítottam rájuk, de Mansonnak igaza volt. Az Erheart család része voltam. A magam módján.
