A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fontos megjegyzés:
előfordulnak idegen szavak/kifejezések a fejezetben. Ezeket csillaggal (*) jelölöm és a fejezet végén találjátok meg hozzá a fordítást. jó olvasást kívánok! :)
A szoba csendjét meg-megtörő óra kattogás szinte üvöltött a néma térben. Demestrius, mióta Carly és Atalja elhagyták a szobát, csak mereven bámulta az ajtót. Kezei néha ökölbe szorultak, majd engedtek. Arca olykor megrándult, ahogy a vértől ázott emlékek felvillantak előtte. A férfi szemei üresen meredtek a semmibe.
A lányával való találkozás tökéletes bukás volt. Az ő bukása. Az érzelmei kezelésének teljes hiánya. Egy nagyhatalmú boszorkánymester, aki képtelen az érzelmeit irányítani, az felér egy öngyilkosságba menetelő udvari bolonddal. Csalódott voltam és talán egy kis szánalmat is éreztem felebarátom iránt. Szégyent hozott magára, megboldogult feleségére, és a lányára egyaránt. Tudta jól, mi fog következni, miután értesült az Erheart család tragédiájáról. Volt rá ideje, hogy felkészüljön. Végignéztem, ahogy összeomlott, összeszedte magát, önként elszigetelődött mindenkitől, majd újra ott folytatta, ahol abbahagyta. Több, mint egy évtizednyi ideje volt egy egyszerű gyilkosság feldolgozására. Készen kellett volna rá állnia, hogy szembenézzen vele, ő mégis elbukott. Sokat vártam tőle, mikor úgy gondoltam, a beszélgetésünket neki kellene kezdeményeznie, de mivel a hallgatása már fájóan régóta tartott, megadtam a kezdőlökést. – Látsz rajta valami érdekeset, netalán újat? – Az ajtóm elé álltam, majd megkopogtattam azt. Demestrius úgy rezzent össze, mintha egy mély álomból ébresztettem volna fel. Nevetségesen viselkedett.
Aki a múltat nem engedi el, annak sose lesz jövője.
– Talán a festék... Újra kéne lakkozni. – dörzsölte meg halántékát, majd a kanapéra rogyott. – Van terved, Dorian?
A kérdésre mosoly kúszott az arcomra. Tervem volt egy pár, csak nem arra az egy évre, és nem úgy, ahogy Demestrius gondolta. Visszasétáltam a székemhez, majd leültem, az ujjaim közt az érmémet forgatva.
– Ugyan mire? A lány a te hatásköröd, nem az enyém. Te vagy az apja, és nem én. Én idehoztam, a többi a te dolgod. Legalábbis ez lenne a menete.
– Ha az én gyámságom alatt marad, megölöm. Egyszer megmentetted, most mentsd meg újra, vagy hunyd be a szemed, ha nem akarod végignézni.
Elhúztam a számat a kijelentésén. Nagy szavak egy kis embertől.
Mondhatott nekem bárki bármit, Demestrius Mallory egy ostoba és tapasztalatlan idióta volt, akin ebben a helyzetben mutatkozott meg leginkább. Hiába a nagy név és páratlan hatalom, ha burokban nevelkedtél és élted le az egész életed. Soha nem ért igazi veszteség, soha nem féltél, soha nem gyászoltál, nincsenek sebeid, amiket kénytelen vagy magad beforrasztani. Ha a halál szele elkerül mind téged, mind a szeretteid, akkor soha nem leszel képes megtanulni a gyász és az elmúlás fájdalmát hogyan kell feldolgozni, vagy kezelni. Gyenge maradsz, és a gyenge ember nagy hatalommal ostoba döntéseket hoz, még ostobább tettekkel karöltve. Ez pedig jelen esetünkben hatalmas problémát jelentett.
