A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Se telefon.
Se tévé.
Se laptop.
Se zene.
Se szexelő macskák az ablak alatt.
Ráadásul az egyetlen papucs, amit találtam, rózsaszín.
A telefonom nélkül semmi időérzékem nem maradt. Az ablakon beszűrődő, majd egyre haloványabb napsugarakból ugyan tudtam valamelyest tippelgetni, de miután a hold átvette a helyét, teljesen összemosódtak a percek és talán az órák is. Az ágyon forgolódtam, mint valami harcisebesült, akinek nem adtak fájdalomcsillapítót. Éhes voltam, egy elnyúlt sárga pólóban és egy fehér sortban feküdtem, ráadásul pisilnem is kellett.
De nem mentem ki.
Nem mehettem ki.
Egyszer hallottam, ahogy Lillian néni az ajtó előtt ácsorgott, de Manson erélyesen rászólt, hogy hagyjon, így végül senki nem jött be hozzám.
Nem is kellett, nem voltam rájuk kíváncsi.
Persze azért jól esett volna, főleg Mansontól. Az isten verje meg azt a kétméteres majmot! Azt hittem fontosabb vagyok neki, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem, Mansonnak nem hiányoztam, ahogy anyáék se. Biztos, hogy nem hiányoztunk neki, máskülönben eljött volna meglátogatni minket. Se egy látogatás, se egy telefon, egy levél vagy egy ajándékcsomag, majd volt képe beállítani Lillian nénihez, és úgy tenni, mintha rászorulnék a sajnálatára. Legszívesebben az ablakon át dobtam volna ki a szűrét. Persze, nem biztos, hogy fel tudtam volna emelni, de gondolatban teljesen reális és kivitelezhető megoldásnak tűnt.
Mély sóhaj hagyta el a számat.
Szerettem volna aludni az egészre. Hetekig nem történt semmi, a napjaim monoton szürkeségben teltek és múltak, aztán megjelent egy magas idegen, és minden a feje tetejére állt.
Dorian... Kíváncsi voltam, vajon hol lehet most. Igazán elbúcsúzhatott volna, annyira mégsem idegesíthettem, vagy mégis? Ráadásul annyi kérdésem lett volna. A vér szerinti szüleimről, az iskoláról, hova megyek pontosan, mire számíthatok, mi vár rám, mi lesz velem ezután?
Milliónyi kérdés kavargott bennem, de választ egyikre se kaptam. A gondolataimból hangos koppanás rázott fel
Majd még egy, és még egy.
Kopp, Kopp, Kopp.
A szoba ablakán még a sötét ellenére is tisztán kivehető volt, ahogy apró kavics darabok ütődtek, majd pattantak le.
Kopp, kopp, kopp.
Egy ideig csak figyeltem, majd a huszadik kavics koppanására feültem és az ablakhoz mentem. Próbáltam a csukott ablakon keresztül kiszúrni a támadómat, de egy újabb kavics hangos koppanása után rájöttem, hogy így nem fog menni. A zaklatóm közvetlen az ablak alatt állt. Épphogy csak kinyitottam az ablakot, mire az éppen érkező kődarab homlokon talált. Hangos káromkodásomat csak egy valami múlta felül. Manson nevetése.
