A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Hat éves koromban, mikor először fogtam fel igazán, mi a különbség a vérszerinti és a nevelőszülők között, nagyon kíváncsi voltam. Szerettem a nevelőszüleimet, de ha a tükörbe néztem, láttam...
A sötét hajam, a szeplőim, a zöld szemem, a nyomott orrom, a hosszúkás arcom, rövid lábaim... A szöges ellentéte voltam a családomnak. Persze akkoriban nem zavart. Azt hittem, hogy majd egy nap, amikor eléggé a család részévé válok, én is hasonlítani fogok rájuk. Vörös hajam lesz, mint a bátyámnak, kék szemeim, mint anyának, kerek arcom, mint apának.
De nem így lett.
Én maradtam olyan, amilyen, és ők sem kezdtek el rám hasonlítani. Hat éves voltam, amikor úgy látták jónak, hogy beszéljenek erről és én ekkor kérdeztem rá először, hogy kik a szüleim. De nem kaptam választ.
Tíz éves koromra mindent megadtam volna, hogy találkozzak velük. Tudni akartam, hogy kiknek a szerelmét látom a tükörben, hogy vajon anyukámra, vagy apukámra hasonlítok-e. Vajon kinek az arca és kinek a jelleme tartozik hozzám? Apáékat kérdeztem, nem kaptam választ.
Tizenegy évesen kezdtem el a Mallory család után kutatni. Azt hittem, hogy a sok Sherlock Holmes könyv olvasása és a filmek tanulmányozása meg fogja hozni a várva várt áttörést, de nem találtam semmit. Apáékat kérdeztem, de nem kaptam választ.
Tizennégy éves koromban a pokolra kívántam a vérszerinti szüleimet. Amiért elhagytak, amiért nem kerestek és nem szerettek, amiért egy idegen családra bíztak. Gyűlöltem, megvetetettem őket. Árvát csináltak belőlem, és még csak látni se akarták, hogy ki lett a lányukból. Tudni akartam, hol vannak, szembe akartam nézni velük. Apáékat faggattam, könyörögtem, bármilyen információért hálás lettem volna, de nem kaptam választ.
Tizenhat éves koromra üressé váltam. A néhai szüleim visszhangja távolian csengett. Már nem érdekelt, kit látok a tükörben, nem érdekelt, ki nem volt képes kihúzni időben, nem érdekelt, hogy szenvedett-e az, aki megszült. Nem érdekeltek. Ha hasonlítottam is bármelyikükre, nem számított. Nekem már volt családom, egy idegen arc voltam a tükörben, elődök nélküli, formátlan porhüvely. Úgy néztem ki, mint én, magamra hasonlítottam a leginkább és a személyiségemet saját lelkemtől örököltem. Nem volt se anyám, se apám.
Csak én.
Tizenhét évesen pedig ott álltam azzal szemben, aki részese volt az megteremtésemnek.
Sok mindent éreztem. Dühöt, fájdalmat, szomorúságot, félelmet, talán egy pillanatig boldogságot is. De ha össze akarnám foglalni mit éreztem valójában, a válasz talán, hogy...
Mindent és semmit.
A férfi majd fél fejjel magasabb volt Doriannél. Éjfekete haja selyemként omlott a vállára, egészen hosszú, bőrszínű ballonkabátja aljáig. Sápadt volt, az arca barázdái titkokat és emlékeket rejtettek. Ónixfekete tekintete engem vizslatott. Végignézett rajtam a fejem búbjától egészen a cipőm orráig, majd vissza. A tekintetében semmi lágyság nem volt, semmi örömtől megcsillanó fény. Egyszerűen csak nézett, megvizsgált, megjegyezte, hogy nézek ki, és ennyi.
