A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ahogy leültem a kanapéra, úgy lett időm végre jobban körbenézni. A ház belseje úgy nézett ki, mintha csodaországban elszaporodtak volna a Jézusról készült szent képek, amiket már annyira nem lehetett hova tenni, hogy végül még a vécékagylót is abból eszkábálták össze.
Szinte minden falon legalább egy szent kép lógott, amihez úgy tűnt, Lillian néni maga készített bolyhos, színes vászon kereteket, ezzel a legfelsőbb szintekre emelve a félelmetes kifejezést.
Minden olyan abnormális volt. A falak, a torta alakú fotelek, a macskás plüssökkel telepakolt szekrénysorok. Sőt! Még az üvegasztal oldalain is lógott egy-egy masni, csak hogy még véletlenül se lógjon ki az összképből.
A ház fullasztóan édes illata émelyítően hatott rám. Csak imádkozni tudtam, hogy túléljem reggelig.
– Ha nem bírod a szagot, tegyél valami döglöttet az orrodhoz. Az biztos elnyomja.
Hangosan felhorkantam, majd izomból nekinyomtam a rongyba tekert fagyott borsót Manson állkapcsának. Hangosan felszisszent, de nem érdekelt. Megérdemelte a fájdalmat.
– Te inkább kussolj, és örülj neki, hogy Lillian néni rögtön hozott valami hideget. Én úgy hagytalak volna.
– Hat évig nem is láttál, és úgy indítasz, hogy megversz. Ev, neked tényleg dühkezelés... Au!
– Inkább használd a szádat arra, hogy magyarázkodj és a bocsánatomért esedezz! Van fogalmad róla mennyire nagy szarban hagytál? Ráadásul néztél már tükörbe? Úgy nézel ki, mint az oroszlánkirály. Eddig is ronda voltál, de ez már kifejezetten gáz. Mit csináltak veled? Hol voltál? Miért nem jelentkeztél?
Manson a konyhaajtó felé sandított, aztán visszanézett a kezemre, amivel a borsót toltam az állához.
– Mit szólnál, ha este beszélnénk meg?
Persze, naná, ha kibírtam hat évet, pár óra már nem is igazán számít. Persze ez nem teljesen van így.
Hogy legyek egy légtérbe és bájcsevegjek valakivel, aki hat évre eltűnt az életemből? Mély sóhaj hagyta el a számat. Vajon miről maradtam le, mi volt olyan titkos, amit Lillian néni nem hallhatott?
Az órára néztem, majd a gyomrom hangos korgására figyeltem. Lillian néni nem volt egy konyhatündér, de én lassan egy teljes napja nem ettem, és ezt a gyomrom egyre sűrűbben hangoztatta. A konyha felé néztem. Leégett pörkölt és vajas krumpli illata szállt a konyhából, ami normális esetben inkább aggasztó, sempedig ínycsiklandó érzetet adott volna, de akkor, abban a pillanatban a semminél határozottan biztatóbb volt.
– Szerinted megtanult főzni? – kérdeztem halkan.
– Én csak annyit mondok, hogy már rendeltem pizzát.
– Ennyire nem lehet rossz a helyzet. – Amint kimondtam a szavakat, az emlékeimben szárnyra kaptak a Lillian néninél töltött ebédeink, és az, hogy mennyire vártuk, hogy hazaérjünk és végre együnk. Bármit. Akármit. – Vagy mégis?
