A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Még csak épphogy kiszálltam a kocsiból, de már az utcán megcsapott a karamell és a mézeskalács bódítóan tömény aromája.
Gyerekkoromban Mansonnal mézeskalács házikónak hívtuk Lillian néni házát, és ahogy a rózsaszín és barna színeivel kipingált épületet néztem, rájöttem, hogy nem csak a gyermeki képzelőerő miatt neveztük így. Az egész ház, és vele együtt minden apró része olyan volt, mintha csak egy meséből ráncigálták volna ki, és tették volna egy üres telekre. A ház tetején minden cserép egyenként lett rózsaszínre festve, ahogy az épület oldalát befedő gerendákat is mind Lillian néni saját két kezével mázolta be csikó barnára. A ház oldalain végigfutó kúszórózsák már a földet verték, az ablakpárkányon kancsók díszelegtek a szivárvány minden színében, a fehér ajtón pedig ott díszelgett az "Üdvözöllek" felirat, körülötte repkedő tündérekkel dekorálva. Egyedül a kert volt más, mint az emlékeimben. A rengeteg rózsa, tulipán és jácint szinte teljesen eltűnt. Amik maradtak, azok hervadva lógatták fejüket a talaj felé. Az almafa, amin gyerekkoromban minden nyáron fel-le másztam, már nem volt ott, pusztán egy alacsony fatörzs árulkodott hajdani létezéséről. A ház szinte ragyogott a szép emlékekkel és hangos kacajok visszhangjával átitatott falaival, de a kertbe beférkőzött az elmúlás és fájdalom fekete mételye. Úgy tűnt, teljesen megmérgezte a ház körüli földet.
Belém hasított a tudat: Mikor találkoztam utoljára Lillian nénivel?
– Carly?
A gondolataimból kábultan feleszmélve emeltem fel a tekintetem a férfira, aki zsebre dugott kezekkel, kíváncsian, vagy inkább türelmetlenül mustrált engem.
– Igen?
– Jó helyre jöttünk?
– Igen.
A férfi a házra emelte tekintetét, majd mélyet sóhajtott.
– A világ tényleg megérett a pusztulásra... – szinte a szájáról kellett leolvasnom a szavait, olyan halkan mondta ki őket.
A kert kapujába lépve még egy utolsó pillantást vetettem a házra.
Valahol megértettem Doriant. Lillian néni háza kissé... extrém volt, ahogy a ház belseje és... Nos, ő maga is.
– Ne bántsd meg, rendben? Lillian néni egy igazi tündér. Talán annak is hiszi magát. Ezt értsd úgy, hogy nem csak a háza színes.
– Tehát a nagynénéd egy születésnapi torta?
– Igen, vagyis nem! Csak... csak ne, oké? Kérlek, gyenge lelke van, és most nem akarom, hogy szomorú legyen. Csak mosolyogj és bólogass. Legyünk kedvesek vele. – Közben a teli postaládára néztem.
Kinyitottam, egyesével kihúzogattam a beszorult szórólapokat és újságokat, remélve, hogy nem tépek szét semmilyen fontos levelet.
– Egyébként sokat voltunk itt gyerekkoromban. Lillian néninek volt egy nagy medencéje és mindig kaptunk limonádét meg édességet. Amikor Manson középiskolás lett, azon a nyáron bulit csaptunk és... – Mikor végeztem a postaláda kirámolásával, felegyenesedtem, majd Dorian felé fordultam. A férfinak hűlt helye maradt csupán mellettem. Miközben én a postaládával szenvedtem, és mesedélutánt tartottam, ő fogta magát, és a bejárati ajtó elé sétált. Még a történetemet se hallgatta végig!
