A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az üveg kupolát, ami elválasztott minket a külső vihartól, sokkal több repedés borította, mint amire emlékeztem. A kint tomboló vihar viszont ugyanolyan félelmetes maradt. Korall színű porszemcsék mozogtak villámgyors sebességgel, épphogy átlátható fátyolként vonta körbe a világot, sötétlila égboltja alig látszott a ködréteg alatt.
Gyerekkoromban minden éjjel itt jártam, csak akkor még nem volt a védelmet adó kupola. Emlékszem mennyire rettegtem, és mégis mennyire vágytam rá, hogy felfedezzem a kietlen pusztaságot. Akkoriban a forró levegő fullasztóan nehezedett rám, a melegtől úgy éreztem, hogy lassan leolvad a bőröm, de én akkor is mentem tovább.
Emlékeztem a Napra, amelyhez minden éjjel egyre közelebb és közelebb értem. Szólított magához, engem akart, én pedig őt akartam.
A Nap, ami semmi máshoz nem volt fogható. Vörösen izzó égitest, a közepéből egyre kiömlő fekete szurokkal, ében lila sugarakkal, amelyek fényes glóriát alkottak a test körül. Utoljára anyáék halála előtti éjszakán láttam. Azon az éjjelen alkották meg a kupolát. Azon az éjjelen megmentették az életem. Most is ott volt az égen, közvetlenül előttem, de már nem tudott a közelembe jönni.
– Még mindig csodálatos, nem igaz? – szólalt meg halkan egy ismerős hang.
Oldalra fordultam. Belülről a kupola mindig máshogy nézett ki. Volt már cukorkabolt, tengerpart, kávézó, palota, attól függően mi járt a fejemben. Most a régi szobám képében tetszelgett. Az ágyamon két holló ült. Hatalmas, nemes állatok, szikrázó jáde szemekkel. Jól ismertem őket. Nélkülük már rég halott volnék.
– Inkább ijesztő, nem? Mint egy nagy... szupernova, vagy ilyesmi. – feleltem halvány mosolyt erőltetve az arcomra.
Mindkét holló hatalmasat csapott a szárnyával, majd a vállaimra repültek.
– Milyen érdekes... Mennyi nap telt el? – kérdezte az egyik.
– Azt hittem, többé nem hallunk felőled. – felelte a másik.
– Kórházban voltam. – simogattam meg az egyik, majd a másik fejét. – Tompítottak. Szerintem ugyanazt kaptam, mint régen, csak nagyobb dózisban.
Sóhajtottam egyet, aztán a napra néztem.
– Időm se volt megköszönni a kupolát.
– Ne köszönd, nem fog védeni örökre. – felelte aggodalmasan az egyik.
– Ha nem találsz megoldást, a tested fel fogja adni a harcot. – folytatta a másik.
– Ezért vagyok itt? Megoldást kéne keresnem?
– Valójában várunk. – A jobbomon lévő holló hátranézett, én pedig követtem a tekintetét.
