A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem érezhetsz fájdalmat. Nem érezhetsz félelmet. Nem érezhetsz bánatot. Nem érezhetsz dühöt. Nem érezhetsz.
Nincs család, nincsenek barátok. Csak a sorsunk létezik, csak a feladatunk számít.
Két évig sulykolták belém, és úgy tűnt, elérték a céljukat. Ott álltam nénikém házában, és rezzenéstelen arccal figyeltem a mostoha testvéremet, aki úgy lapátolta a reggeli müzlit a szájába, mint aki egy hétig éhezni kényszerült. A testvérem. A húgom. Még csak a vér sem kötött hozzá. A porhüvelyem biológia szülei fogadták örökbe a lányt, még tizenkét évvel ezelőtt. Akkoriban semmit nem tudtam az egészről. Ők lányukként, én pedig testvéremként szerettem. Így nevelték, így neveltük fel a látszólag árva lányt. Úgy nőttem fel, hogy szeretnem és védenem kellett, és mindkettőben helytálltam. Olyanok voltunk, mint egy igazi család. Szerettem őket, anyát, apát, a húgomat...
Azóta sok minden változott.
A szeretet gyengeség, emberi vonás. Te viszont nem vagy ember, Mikael.
Ever múlt éjjel válaszokat várt tőlem. Válaszokat, amiket nem adhattam meg neki. Nem tartozott a feladatkörömbe. Érthető, hogy dühös lett, viszont nekem ezzel csak plusz feladatot adott.
Maradj a bizalmába,
Nem mintha megérdemeltem volna. A szavai mind igazak voltak, és ami még jobban zavart. Fájtak. Nehéz az érzelmeket magad mögött hagyni, ha emberként élsz és létezel, emberként gondolkodsz, kelsz fel, majd fekszel le, aztán egyik napról a másikra ez megszűnik létezni. Főleg, ha a családodról van szó.
Figyeld meg, dokumentálj, majd ha visszatértél, a tanács elé járulsz és beszámolsz mindenről. A lány értékes Mammonnak, szemmel kell tartani.
És én megtettem. Ever nem produkált a hirtelen dühkitöréseken kívül semmi szokatlant. Amíg az intézetbe tartották, minden éjjel figyeltem, de semmi abnormálisat nem tapasztaltam, az esetenként motyogásán, értelmetlen karattyolásán kívül. Everben ha ott is volt a Kulcs, semmi jelét nem mutatta. Csak egy átlagos tinédzser volt, aki elvesztette a biztonságot jelentő közegét. Mindenét elvesztette, de senkinek nem számított. Senkit nem érdekelt, senki nem tett semmit. A cél szentesíti az eszközt. Hiszen csak egy civil, és egy leszámolt angyal halt meg azon az éjjelen, így viszont a potenciális Kulcs szem előtt lesz.
Mindent a célunkért teszünk. Ez ad értelmet a létezésünknek.
Minden, amit tehettem, az egy hatalmas színjáték volt. Csakhogy én nem tudtam színészkedni. És fájt. Jobban, mint engedhettem volna.
– Jó reggelt. – A magasba emeltem egy ruhákkal megpakolt szatyrot, mire Ever teli szájjal rám mosolygott. – Ho heggeht! – Ever leerőszakolta a szájában tartott nagy kanálnyi gabonapelyhet, majd lankadhatatlan mosollyal az arcán eltolta magát az asztaltól és felém rohant. – Mit kapok?
