Broken Mirror 1. Ébredés

0. Elbeszélő

Ahogy a férfi belépett a terembe, lakkcipőinek kopogása betöltötte az egész teret.

A kastély alatt elterülő, hatalmas barlangot körbehálózó fáklyák sorban gyúltak meg a jelentélétől, mintha saját életet élnének, és mesterük előtt vigyázba állva tisztelegnének fényükkel. A félhomályba burkolózott szoba szinte fellélegzett, ahogy a férfi lassú léptekkel haladt benne, minden lépésének hangos visszhangjával tudatva ottlétét. Ő volt a terem uralkodója, a királya, az egyetlen, akinek joga volt arra a márványból kirakott padlóra lépnie. A saját keze munkája volt a terem, az első kődarabtól az utolsó vésetig, és ezt a hely pontosan tudta. Tisztelte a szoba a férfit, mint leendő vezérét, királyát és hűséggel, alázattal hajolt meg előtte.

A férfi zsebredugott kezekkel állt meg a terem közepén, saját fényétől ragyogó kehely előtt, amelyet hat, motívumokkal és elfeledett nyelvek írásaival telezsúfolt pillér ölelt át.

Meghitt undorral figyelte benne kavargó vérének óvatos rezonálását, ahogy cseppenként emelkedve üdvözölte mesterét, majd csobbant vissza a helyére.

Bármennyire is gyűlölte a helyet, mégis nyugtatóan hatott rá a néma magány és az alázatos sóhajokkal átitatott falak közege. Mikor eljön a nap, mikor beteljesül a prófécia, a terem maga lesz a trónterme. Egyedül teremtette meg a kaput, és mikor eljön a pillanat, egyedül fog ott állni, a világvégét tulajdon kezével irányítva, emberek millióinak halálát csodálva, az új kor királyaként. A világot újraformálja majd, azután pedig nyugovóra tér.

A férfi gyakran gondolkodott rajta, mit is fog kezdeni a fene nagy hatalmával. Egy korszak kezdete lesz az ő nevével bélyegezve. Egy korszak, amelyet formálnia kell majd, irányítania, mozgásba lendítenie. De milyenné kéne formálni az új világot, amely üres lesz, akár egy csupasz papírlap, ami csak a tintára vár, amely történeteket pingál majd rá?

A férfi nem volt író, és a fantáziája olyannyira elenyésző, hogy nem mert belegondolni se, mit kezdjen majd egy lángok ölelte, sivár bolygóval. Sokszor gondolkodott rajta, hogy hagyja, hadd uralkodjon el lelkén a pecsét, égesse porrá őt, törölje el a föld színéről, az emléke is pusztuljon el vele együtt. De a férfi félt semmivé válni. Ez volt az egyetlen tulajdonsága, ami miatt még emlékezett rá; egykoron emberként élt és létezett.

Félt.

Félt az elmúlástól, félt az emlékeitől és azok eltűnésétől, félt a múlttól, félt a jövőtől, de amitől talán a legjobban félt, hogy nem tűnne el, csupán minden kezdődne elölről.

Ezért nem hajszolta magát a halálba. Tette, amit tennie kellett, haladt az őneki kijelölt úton, háta mögött hullák ezreit hagyva, előtte a világ megmaradt reményét égetve porrá minden egyes lépésével.

Ötvenhárom pecsét. Ennyi maradt csupán hátra a százhatvanháromból. Ötvenhárom pecsét, ami legfeljebb ötvenhárom hónapot jelentett. Ennyi maradt hátra az emberek életéből, ennyi maradt hátra a modern korból. A történelem lassan a végéhez közeledett, és ez néhanapján megrémítette a férfit.

Ahogy az ujját végighúzta a kehely peremén, gondosan megfigyelte a rá gravírozott kígyószerű lény karcolatát. Az utolsó pecsétet jelképezte. Az utolsó pecsétet, amely addig mozgásban maradt, amíg el nem jött az ideje.
Az utolsó pecsétet, amely egy tizenhét éves lány testében rejtőzött, és amit védeni akart, bármi áron.