A menny és a pokol, az örök ellentét, a jó és a rossz, a világvégét jelentő két frakció. Mindent elpuszítanak, ami az útjukba áll.
Én meg ott állok kettejük között, csokit zabálva, elázott cipőben.
Persze nem olyan rossz a helyzet, csak picit folyok...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Levegőért könyörgő tüdővel, remegő lábakkal, hangosan zihálva támaszkodtam meg egy hatalmas tölgyfa törzsébe. A tüdőm hörgő hangja, és a torkomból kimászó halálfélelem, amely elhaló nyögésbe átmenő sikolyként hagyta el a számat, egy döglődő vaddisznóra emlékeztettek.
Olyan lény elől menekültem el, ami nem is létezhetett. A fizikát, a biológiát, a kémiát és a józan észt egyszerre meghazudtoló valami elől sikerült meglógnom. Túléltem. Megmentettek.
Az izzadságomtól nedves hajzuhatagom mögül néztem a mellettem álló srácra.
Mogyoróbarna szemei az ajkaival együtt játékosan mosolyogtak, kezeit a farmerja zsebeibe mélyesztette, sarkain előre hátra himbálózott.
Mint aki egy falka tini lány elől menekült meg velem kézenfogva, és nem egy...
– Mi a szar volt ez? – csattant ki belőlem bármiféle előzmény nélkül a kérdés.
Annyiféleképpen kezdhettem volna. Szia, Ever vagyok, kösz a mentőakciót, amúgy menő a hajad. Ez mindennapos errefelé? Mármint a démoni entitások.
De nem, túl egyenesen jött ki a torkomon a kérdés, ami a leginkább foglalkoztatott. A komfortos világomba egy ronda csontváz szörny robbant be. Nem volt időm az alakoskodásra. Válaszra volt szükségem. Kurva gyorsan.
A srác egyik kezével fekete hajába túrt, vállait megvonta.
– Egy pokolkutya.
Nem is tudom mire számítottam, mit fog mondani? Egy nyuszi? Az iskola kabalája, Bolyhos, a rottweiler? Ennél még egy béna hazugság is hihetőbb lett volna.
– Ha! Egy pokolkutya! Gondolhattam volna. – halkan felnevettem. Az ő szájából is nevetségesen hangzott, az enyémből meg pláne.
A tehetetlenség érzése, és a gondolat, hogy csak egy elcseszett álomban vagyok, vagy épp a fantáziám szórakozott velem, elég erőt adtak a lábaimnak, hogy elbírják a súlyomat. Elrugaszkodtam a fától, majd a srác mellé léptem. Mellettünk egy kisebb tó terült el, amelynek tükör tiszta vizében néha fel-fel tűntek a benne élő halak. A megannyi tavirózsa levelein, melyek körbehálózták a tavat, békák kuruttyoltak.
Egy pokolkutya elől menekültem még alig pár perce, most meg egy mesebeli tavat bámulok. Mint egy álomban.
Mert ez egy álom volt. Mi más lehetett volna? Már csak a random kisikló vonatot vártam, ami nekem csapódik és felébreszt.
– Eléggé meg voltál ijedve. Fogadjunk, hogy még egyet se láttál élőbe. – fordult felém a srác pajkos, féloldalas mosollyal az arcán.
– De, de, igazából mindenhol ilyenek rohangálnak. Egyszer örökbe akartam fogadni egyet a menhelyen, de basszus, nem volt bújós kedvébe. – szisszentem fel, rátolva egy lapáttal az egyik legszarabb viccemre, amit valaha is kimondtam. Elengedtem egy mosolyt, majd komolyabb hangvételre váltottam. Több poénra nem volt már kedvem a témával kapcsolatban. – Pokolkutyák nem léteznek.
