E S C A P E

7. fejezet

Jelen
10/13

Visszarángatom magam a jelenbe. Ami akkor történt, nem kellene, hogy ennyire elevenen éljen bennem, nem igaz?
Hisz akkor még csak egy gyerek voltam.
Lehet, hogy rosszul emlékszem és az is lehet, hogy beképzelem.
Hisz tagadták a vádakat, amikkel szembesítettem őket.

Reszketek.
Érzi.
Az ujjai eltávolodnak a bőrömtől. Nem érzem a nyugtató hatását, amit kifejtett sanyarú testemre.

Hiányzik az érintése, de nem akarom, hogy hiányozzon.

— Hiszen te reszketsz. Nagyon beütötted magad candy. Van egy javaslatom. — a ruhámat visszahúzza, ezzel eltakarva a szörnyű látványt — Csak semmi pánik. Egy ismerős orvos lóg nekem egy szívességgel. Most behajthatnám rajta. — komollyá válik a tekintete, a szemei teljesen sötétbe burkolózva figyelik a reakciómat — Mielőtt bármit is válaszolnál, elmagyarázom.

— Nekem nem kell segítség, alamizsna! Legfőképp pedig szívességet sem vagyok hajlandó elfogadni! — makacs vagyok, tudom. De nem akarok tartozni senkinek, kész. — A válaszom: nem!

— Makacs egy nő vagy te hallod-e. — már megint az a kacér vigyor... — Egy másodpercre végig hallgatnál? — nem válaszolok és ezt egy igennek veszi. Az ablakhoz lép, zsebre dugott kezekkel fürkészi az eget — Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindig jól jön minden segítő kéz. — visszafordul, oldalra billenti a fejét és összeráncolt szemöldökkel gondolkodik — Tudom, hogy most nem vagy olyan állapotban, hogy segíteni tudj, de hasznos tagja lehetnél a kicsiny társadalmunknak. — értetlen fejet vágok, hisz nem értem mire céloz — Kifejtem, oké. — visszaül a székre, közelebb húzza az ágyhoz — Ti nem tud mindenben helyt állni, de munkaerőnek esélye sincs fizetni. — mutat körbe. Kezdd világossá válni a mondandója, de még így is vannak kétségeim.

— Miben tudnék én a segítségetekre lenni? — nagy bénázások közepette felülök, hogy nagyjából szemmagasságba kerüljünk.

— Ezen még korai aggódni. Most az az első, hogy elvigyelek az ismerősömhöz, hogy megvizsgálja a sérüléseidet, rendben? Ne makacskodj, ez csak egy... közös megállapodás kettőnk között? — eszeveszettül pislogok, hogy felfogjam mit is mondott az imént. — Áll az alku? — kinyújtja jobb kezét, majd a homlokára csap. — Bocsi, teljesen meghülyültem, hisz sérült a kezed és azt hiszem eléggé bekötöztem, szóvaal. Ja, na, de... azt se tudom mit hebegek itt össze. — zavartam feláll és a tarkójára csúsztatja bal kezét, amitől a póló feljebb csúszik a kelleténél, ezáltal az alsó kockái majd' kibökik a szemem.

Ez kurvára nem valóságos. Ilyen nem létezik, vagy mégis?

— Rendben nagyfiú, áll az alku. De ideje, hogy távozz. — mutatok az ajtóra — Viszlát.

Ha mondani kívánt volna valamit, annak az esélyét sem adom meg. A fal felé fordulok és magamra húzom a takarót.

Kifelé a szobából és hé, kifelé az agyamból is.

Sikerült néhány órát pihennem és közben nem járt annyit az agyam. A csuklóm sajog, a bordám fáj és ha mindez nem volna elég, kezdek éhes lenni, amit a korgó gyomrom ad a tudtomra.

Összeszedem minden erőm és mielőtt kilépnék a szoba ajtaján Lionel jelenik meg teljes, élethű nagyságában.

— A frászt hozod rám. — kapok a mellkasomhoz.