E S C A P E

9. fejezet

Két héttel később
Jelen
10/28

Tiago hűen tartotta a szavát és a kezembe nyomta az épület kulcsát, amivel bejutottam. Kihasználtam az alkalmakat, amikor nem kellett segítenem neki, vagy épp nem a Feel-In-ben nyomtam a műszakot. Ezeken az időkön kívül, minden szabadidőmet itt töltöttem.

Hozzászoktam a magányos életvitelhez az elmúlt években, de most, hogy olyan emberek vesznek körül, akik támogatnak, néha hiányzik a társaságuk. Legfőképp akkor ütközik ki nálam, amikor itt vagyok.

Épp a futópad monoton hangja hasít a levegőbe, a talpam alatt kissé megnyikordulva adja a külvilág tudtára, hogy bizony valaki használatba vette. Nem mai darab, meg kell hagyni, de nekem tökéletesen megfelel.

Kissé viseltes, pont mint az életem. Kívülről tökéletesnek tűnik, olybá belülről egy igazi roncs.

A tempóm még közel sem tökéletes, de dolgozom rajta nap, mint nap, hogy a legjobb időt fussam.
A futásból kényelmes gyaloglós tempóra váltok, csillapítva hevesen dobogó szívverésemet.
Kulaccsal a kezemben nyugtatom magam, felkészítve a testemet a box zsák püfölésére.
Napi rutinommá vált először futni, erősíteni, majd kiereszteni a gőzt a box zsákon.

Az elmúlt két hétben nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna Lionel-re.
A tudatalattimba költözött. Nem tudtam, miért ment el és mégis máig miért nem tért még vissza. De Tiago-tól nem kérdezhettem, hiszen világosan elmagyarázta, miért és mikor is kellene a számra lakatot tenni, hacsak valóban nem szeretnék-e mélyebben belemerülni Lionel életébe.
Még nem éreztem készen magam az ő életének legféltettebb titkaira.

A futópadról lelépve az arcomba fröcsköltem némi vizet, visszarángatva magam a valóságba.
A hűsítő folyadék végig csorgott az arcomon át a sport melltartómig.
Hátra hajtott fejjel a mennyezetet bámultam, válaszol után kutatva.
Megint elfogott az a fura érzés, mintha valaki figyelne.
Körbenéztem a helyiségben, de nem találtam senkit.
Üres.
Már megint csak képzelődök, igen biztosan így van.
Lenyomtam néhány fekvőtámaszt, erősítés gyanánt,  felüléssel és guggolással zárva a bemelegítő kört.
A kezem és a lábam sajgott a lenyomott bemelegítő kör végeztével, de én korántsem hagytam abba.

A fal melletti padhoz érve bekötöztem jó szorosan mindkét csuklómat.
Mély levegőt vettem és felkészültem az erőnléti edzésre, melynél nem elegendő testben jelen lenni. Fizikai és szellemi jelenlétet megkövetelő sportág, amibe beleszerettem évekkel ezelőtt.
A boxolás egy mentális tréning, amely segített az öntudatosság erősítésében.
Önmagunk legyőzése, hogy kitesszük magunkat egy ilyen edzésnek, önbizalommal ruház fel minket.
Pont ezért is szerettem meg.
Önbizalmat ad.
Reményt.
Elszántságot.
És nem utolsó sorban koncentráció javító.

Magabiztos léptekkel közelítem meg a zsákot, körbe-körbe minden szegletét megszemlélve, mintha valóban egy igazi box meccsen lennék.
Folyamatosan mozgásban kell lennem, de az egyes ütések és rúgások komoly energiát vesznek igénybe.

A testem életre kel, reflexből indulok meg a box zsák felé és minden erőmet felhasználva lehunyt szemmel meglendítem a jobb karom, bevéve az első ütést. A jobb horgos után a bal kezem lendül a levegőbe, egészen addig püfölöm, rúgom a zsákot, amíg levegőért nem ordít a tüdőm.

Mélyeket lélegezve nyugtatom magam, hogy a testem újra nekilendüljön a következő menetre. Nagyot kortyolva a vízből a padlóra hajítom a kulacsomat és újult erővel neki iramodok a zsáknak.
Lehunyom a szemem és magam elé képzelem az elrablóimat. Mintha ők lennének a box zsák, amin épp kiélem a dühöm minden egyes porszemét. Hiába nem láttam az arcukat, de nem is akarom, hogy bevillanjon annak a szemeteknek a tekintete az elmémbe.
Az agyam messze földön jár, rég itt hagyva a valóság nyomorát és úgy tör elő belőlem a küzdeni akarás, akár egy istenverte harcos.
Ütök, rúgok minden erőmet beleteszem.