E S C A P E

14. fejezet

Jelen
10/30

Sienna

A hajnalt, az egész napot és az éjszakát is Lionel mondhatni 'lakásán' töltöttem.
Nem jelent meg, amitől kétes érzéseim támadtak.
Egyrészt megnyugvással töltött el a tudat, hogy egymagam lehetek, gondolkodhatok és tisztázhatom a történteket magamban.
Másrészt a kérdés ott motoszkált a fejemben, vajon hol a fészkes fenében lehetett az elmúlt órákban?
Ezen a kérdésen kattogok már egy jó ideje, de ki vagyok én, hogy kérdésekkel bombázzam Lionelt?

Az ágyból a kilátás nem valami pazar. A tömbházak sokasága tele van komorusággal, egymás hegyén hátán helyezkednek el az épületek, elszívva egymás elől a felbukkanó nap fényes sugarait.

Felpattanok, majd lecserélem a pizsamámat az edzős ruhának használt túlméretezett pólóra és egy testhez simulóbb nadrágra. A pólót a hasamnál megkötöm, hogy ne akadályozzon amíg kieresztem a gőzt.
Intenzív erőnléti mozgásom után elvonszolom magam a fürdőbe. Rendbe szedem magam, majd a falon lógó órára téved a tekintetem, hajnali 5 óra. Tiago már biztosan ébren van. Bebizonyosodik, nem tudok sokáig és mélyen aludni. Nem néztem az időt, mikor ébredtem meg, ahogy azt sem mennyi időt töltöttem a box zsák püfölésével, de kellőképp eleget, hisz sajog minden egyes porcikám.

Nem habozok, felöltözöm, felkapom a táskám és útnak indulok Ti felé.
Nem szeretném cserben hagyni. Tudom milyen fontos számára, mindaz amit elért és amiért olyan keményen megküzdött. Hasonló sorsú emberként teljes mellszélességgel mellette állok és segíteni akarok mindenben. Nem érdemli meg egyetlen ember sem az ilyesfajta életvitelt. Ha nem lenne Tiago és a Home-Less, én is az utcán lakném, mint a többiek, akiknek meleg étel és fedél van a fejük felett. Mindezt csak neki köszönhetjük, hogy van nekünk. Odafele annyit járnak a fogaskerekek a fejemben, hogy egy remek ötlet áll össze a mindig túlpörgő agyamban.

Remény.

Először a munkára koncentrálok és ha lesz egy szusszanásnyi időm, mindenképp megkeresem James-t és biztos vagyok benne, nem fog csalódást okozni nekem. A róla alkotott első benyomásom mára szerte foszlott. Képes volt bebizonyítani, hogy a kissé zord és ijesztő külső mögött, egy igazi érző, segítő és végtelenül kedves ember lakozik. Nem mellesleg páratlan humorral áldotta meg a sors, de ki hibáztatná érte?

Ti felé sétálva ismét stresszes leszek. Az elmúlt napokban nem éreztem és az igazat megvallva el is felejtkeztem erről a szar érzésről. Az ember teljesen bele tud merülni a békesség nyújtotta kis buborékjába, de a való élet, a kemény igazság sosem hagy nyugodni, mindig ott lesz a sarkadban és a legóvatlanabb pillanatban, amikor nem számítsz rá egyszer csak lecsap és bumm tönkretesz. Most pontosan ilyen érzés kerít hatalmába és ez felbosszant. Megint úgy érzem, követnek.
Szapora léptekkel szelem a maradék távolságot, miközben folyamatosan körbe-körbe jár a fejem és a szemem, azt figyelve, vajon ki, vagy mi lehet amitől ilyen átkozottul be vagyok rezelve. De a fene essen bele, senkit sem látok, de érzem, bassza meg. Az utolsó pár száz métert szinte futva teszem meg.

Lihegve, levegőért kapkodva csengetek be. Kezeimet a combomra téve, lehunyt szemekkel mélyeket szippantok a friss levegőből, csitítva őrült tempóban zakatoló szívemet. Eltelik jó néhány perc, de az ajtó még mindig nem nyílott ki. Kezdek még jobban kétségbe esni, ezért egymás után nyomkodom a csengőt, de semmi. A falnak döntöm a homlokom, hogy hűsítsem a bennem tomboló zűrt és félelmet, ami hatalmába kerít.

A csípős hidegben az ujjaimat ökölbe szorítva, szorosan becsukott szemekkel várom, hátha történik valami, ami kizökkent ebből a nyomorúságos állapotból. Épp mélyet lélegzem a tüdőmbe, mikor a vállamon megérzek valami nehezet. Mielőtt felfognám, vagy cselekedetem előtt kérdeznék és nem csak ajtóstól rontanék a házba, már késő.
Reflexből, automatikusan lendülettel fordulok meg a szorító kéz alatt és egy jól célzott jobb horgos után, a bal térdemmel középtájra célozva kifektetem, bárki is legyen az. Most már szabályosan remegek, feldúlt, ideges és kellőképp elegem van ebből az átkozott reggelből.