E S C A P E

12. fejezet

Jelen
10/29

Lionel

— James az imént megjelent a bárpultnál. Bejelentette, hogy mára véget ért az éjszakai szórakozás ideje. — tétovázva, félig zsebre dugott kézzel, baseball sapkában állok az ajtónak dőlve — Azt hiszem beszélnünk kellene. — akkora erővel fordul meg, hogy a fogmosós cucca a földön landol.

— Neked és nekem nincs miről beszélnünk. Kérlek, most menj el. — összeszedi a földön heverő holmijait, beledobálja a táskába, de még véletlenül sem néz rám.

Megpróbál ellépni mellettem, de hatalmas termetemmel elállom az utat előtte.

— Állj félre az utamból. — fröcsögi felém, pedig a szemei másról árulkodnak.

— Candy, csak gyere le velem a konyhába, hallgass végig, amíg összeszedem az ételt Tiago-nak és ígérem hagylak pihenni. — még mindig itt állok, mint egy balfasz az ajtóban, arra várva, hogy Sienna velem tart-e, vagy sem.
A levegő, mely brutál módon távozott a szervezetéből, arra enged következtetni, hogy harcol saját magával.
Nem tud dönteni.
Velem tartson, vagy fordítson hátat nekem és lépjen le.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, az első opciót javasolnám neki, de mivel önző fasz vagyok a második lehetőségben reménykedem.

Próbálom adni a lazát előtte, pedig ha tudná az igazat, ami belülről majd szétszed, hanyatt-homlok menekülne mellőlem.
Nem vagyok büszke magamra.
Valaha az voltam, de mára a büszkeségemmel elmehetek a picsába.
A sapkát leemelem a fejemről, beletúrok a hajamba és simléderrel hátrafelé helyezem vissza a fejemre.

Türelmesen várakozom, amíg eldönti mit válaszol.
Semmi nyomást, semmi stresszt nem terhelek rá.
Had érezze, hogy ebben a pillanatban ő irányít.
Az ő kezében van a döntés joga.
Ha elég eszes, ésszerűen dönt. Mérlegel. Levívja magában a harcokat a pro és kontra dolgokkal.

Az arca megváltozik, mintha a feszültség enyhülni látszana.
Halk hangja süvít a levegőbe.

— Csakis és most jól figyelj, csakis Tiago-ért és a rászorulókért tartok veled. — elfogadható válasz a döntése okára. Ki vagyok én, hogy megvétózzam?

A konyhában elkülönítve tárolják a nekünk szánt és összekészített ételeket.
Minden hajnalban, amikor itt járok, a személyzet tagjai közül valaki mindig sürög-forog körülöttem, de ma hálát adok, hogy mindenkit hazaküldött James.

A pick-up-al most is, mint eddig minden alkalommal, feltolattam az ételszállítóknak kialakított rámpára.

Magam mögé pillantottam, hogy biztosan követ-e, habár nem azt mondom, hogy teljesen felesleges volt, mert érzetem a közelségét, de szerettem volna a szememmel is megbizonyosodni róla. Túlságosan is jól éreztem magam a társaságában, ami nem volt túl szerencsés a múltban elfogadott és meghatározott döntéseimnek súlyossága miatt.

Kalandozok, kalandozok...

Itt van ez a gyönyörű lány, berobbant az életembe, mint derült égből a villámcsapás. Nemcsak a mindennapjainkba, de az agyam egészen kicsi molekurális részeit is kitöltötte. Nem maradt egyetlen üresen hagyott kis rés, zúg, vagy betöltésre váró agysejtem.

Olyannyira beleveszek gyönyörködésében, hogy ilyenkor a külvilág nem igazán létezik számomra.

— Mit pakolhatok? — idegesen dobbant egyet, mint a csikók. Aranyos.