E S C A P E

20. fejezet

Jelen
12/18

Nyakunkon a karácsony, az emberek megőrülve rohangálnak, hogy beszerezzék a szükséges hozzávalókat a karácsonyi időszakra. A boltokban tömött kígyózó sorai árulkodnak eme hangulatról. Ha őszinte akarok lenni, sosem rajongtam az ünnepekért, főleg nem ilyentájt, de a lelkem mélyén én is vágytam egy szerető családra szenteste. Nem számított volna, ha ajándék nélkül maradok a fa alatt, de együtt lettünk volna, mint egy kerek egész. Habár mindezt sosem vallottam be, azt hittem, valóra válik. Igazából már rég elengedtem ezt a dédelgetett álmot. Így, ennyi év távlatából beletörődtem a sorsomba és elfogadtam, amit az élet nekem szánt.

Valami viszont megváltozni látszik bennem, hisz itt állok a Praca do Municipio kellős közepén, körülöttem a nyüzsgő forgataggal, ételt és forró teát osztogatva a rászorulóknak, mindezt azért, hogy kapjanak némi melegséget és szeretetet, egy kis törődéssel az ünnepekhez közeledve. Önkéntesként felelősségemnek érzem, számítanak rám, a lehetőségeimre. A szívem csordultig tele, hisz hiába a kinti hideg, fagyos téli levegő, az emberek arcán felbukkanó őszinte mosoly, megmelengeti a szívem összetört darabkáit. Tiago épp az orra alatt dörmög, de mivel ő a nyitott sátor másik végében ténykedik, a hangok nem érnek el hozzám, csupán a szája folyamatos mozgásából és az artikulálásából kiindulva, arra gyanakszom, hogy valami nem stimmel.

A kesztyűt lehúzva a szétfagyott ujjaimról, előhúzom a telefonomat a kabátzsebemből és az órára pillantva konstatálom, hogy öt órát egy huzamban végigcsináltam a többi önkéntessel, de még mindig nem érzem úgy, hogy eleget tettem volna másokért. Igen, sokszor elmerengek azon a tényen, hogy valójában miért is tartottam meg a mobil telefont, de a rágódásaimnak Tiago és Lizzy vetett véget. Meggyőztek, hogy ebben semmi rossz nincs, ne képzeljek bele olyasmit, ami nincs és egyszerűen fogadjam el a telefont és használjam. Napokig tartó vita, érvek, ellenérvek után végül néhány érvelésüknek igazat adva, megadtam magam. Tudom, ez számukra fontos, hisz így bármikor elérnek és nem kell azon aggódniuk, vajon biztonságban, épségben megérkezem-e az adott helyre.

Elmélkedésemből az egyik helyi sorban álló alak zökkent ki, aki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat.

—  Igazán sajnálom, de elkalandoztam. Önthetek egy pohár meleg teát és szedhetek egy tányér meleg ételt? — kétszer bólint, megvárja amíg elkészülök és elsétál.

— Úgy érzem, el jött az ideje a pihenésnek. — Ti sokszor az őrületbe kerget, persze nem rossz értelemben. A mellkasomhoz kapva, szívem őrült tempóban dobogva, kis híján a frászt hozza rám. Megpördülök, szemtől szemben megállok előtte és kérdőn felvonom a szemöldököm. — Ne húzkodd a szemöldököd, nem áll jól és csak hogy tudd, rohadtul ne vitázz velem. De erre nem kell emlékeztetnem, hisz magadtól is tudod. — a kis... Az arca felragyog, mint a nyári hajnali napsütés, mely egy boldog nap ígéretét hordozza magában. A mosolya egyre jobban kiszélesedik, a testtartása megenyhül, mintha mázsás súly gördülne le a válláról.

— Az elmúlt hónapokból kiindulva, úgy érzem nem áll jogomban vitába keveredni veled. — összeszedem a holmimat, majd jelentőség teljesen Ti-re pillantok, aki fejcsóválva rám mosolyog, miközben elhagyom a standot.

A Home-Less jelen állás szerint üresen és ebben a fogcsikorgató hidegben nem szívesen sétálnék olyan messzire, hisz úgyis vissza kell térnem rövid időn belül, mielőtt a tömeg megrohamozná a standunkat. Habár épp, hogy elmúlt dél, pár órácskára keresnem kell valami melegebb helyet, mielőtt az ujjaim felmondják a szolgálatot, vagy a testem azzal fenyegetne, hogy fagyási sérülésekkel gazdagít eme remek időjárásnak köszönhetően. Itt van rám szükség, így jobbnak látom, ha mielőbb meleg helyre húzódom.