E S C A P E

5. fejezet

Jelen
10/13

— Kórházi ellátásra szorulsz. — eljön a székig, amin ülök. Ösztönösen a csuklómra húzom a pulóverem ujját, takarva a sebem nyújtotta látványt. — A sebeid mélyek, amiket szereztél. — Tiago mellé áll, ezennel kettő az egy elleni harcba keveredtem, az akaratom ellenére.

— Tiago... — a hangom határozott, ám belül frusztrált és ideges vagyok. Nem mehetek kórházba. Azt semmiképp sem engedhetem. — van egy kis bökkenő. Egy ici pici. — minél tovább és többet beszélek, annál hihetőbb a sztorim és reményeim szerint, békén hagynak. — Az összes iratomat elveszítettem. A vonaton kicsúszhatott a zsebemből, mire észbe kaptam és kerestem, addigra nyoma veszett. — félig meddig az igazság elrejtve, de benne van a válaszomban. Az igazságot semmiképp nem árulhatom el. Senkiben nem bízhatok meg teljesen, csak saját magamban. — Nem vonulok be a kórházba és pont. — felpattanok a székből, mire hátrálnak egy lépést. — Az én döntésem és végleges. — meredten bámulnak rám. Lionel ajka elnyílik, de épp csak annyira, hogy nem feltűnő, ám észreveszem. Ne nézd a száját, korholom magam. — Nos, ennyi? — tárom szét a karjaimat, hogy kizökkentsem őket, de ez nekem is megfelelő indok a bámulásom abbahagyására.

— Csak lassan a testtel fiatalok. Hol marad a bemutatkozás? Ne legyél ennyire modortalan, vonszold ide magad és szépen mutatkozz be. Ne hozz rám szégyent! — korholja le Tiago az ajtóban álló Lionelt.

— Elnézést kérek a faragatlan viselkedésemért — fél szemmel Ti-re pillant — had mutatkozzam be. A nevem; Lionel Black. — hatalmas kezét felém nyújtja, mintha békejobbot kínálna.

— Sienna Dawis. — de eszem ágában sincs kezet fogni vele. — Tiago töri meg a kínos csendet, amiért végtelenül hálás vagyok.

— Ami téged illet Sienna, sajnálom, ezt nem tudtam. — Tiago körbe körbe jár az irodájában, kissé feszültnek tűnik — Nem akartam rámenős lenni, csak segíteni próbálok. Remélem megérted. — aprót biccentek.

— Ti, nem akarok tolakodó lenni, de... — Lionel a vállára helyezi bal kezét, hogy megállítsa a mozgásban. — Mély a seb és láttunk már pár olyan esetet... — erre felkapom a fejem. Idegesen rágcsálom belülről a szám. De nem folytatja.

— Az isten szerelmére, bökd már ki. — indulatosan dobbantok a lábammal, magamra hívva a figyelmüket.

— Nem akarlak elkeseríteni, de akadt olyan személy, akinek amputálni kellett a ... — mi a bánatos f...? A szemeimet lehunyva próbálom rendezni a kusza gondolatokat. Most mi a franchoz kezdjek?

— Oké, értem. Elég. Felfogtam. — a zsebembe nyúlva a cukorkáért gyorsan bekapok egyet.

— Majd én ellátom a sebeidet. — ijedtem az éjfekete szemű felé billentem a fejem. Még hogy ő? Tuti viccel. — Héé, ne nézz így rám. — emeli magasba a karjait — Elvégeztem egy alapképzést. Tudod sokan megfordultak már nálunk, akiknek elkélt a segítség nyújtás. Azt nem feltételezem magamról, hogy profi lennék, de helytállok a kihívásoknál. — az állam a padlón koppan, kész végem.

— Kösz a mentést nagyfiú. — csapja össze tenyerét Ti. — És most irány reggelizni. Meg kell etetnünk az éhes szájúakat. Utána foglalkozhatsz Sienna sebeinek az ellátásával.

Követem őket a folyosón, ahonnan gondolom a konyha nyílik. Apró a fülke, melyben eltűnik a két annyira nem is idegen. Körbenézek az étkezőn és megborzongva figyelem a kisebb csapatokba verődött embertömeget. Ennyi embernek, hogy jut friss ennivaló minden nap az asztalra? Ámulatba ejtő a tenni akarásuk és az elhivatottságuk ezek felé az emberek felé.