E S C A P E

16. fejezet

Múlt
11 évvel korábban
06/30

A nyugalom megzavarására alkalmas részeket tartalmaz!

Ennek tudatában olvas el ezt a fejezetet!

Véget ért az iskola és nincs hová mennem. Azt hiszem földönfutó lettem. Nem tudom meghúzni magam tovább az iskolában, hisz egy-két nap és bezárnak.
Valahogy csak meg tudom oldani a lakhatásom, nem igaz? Majd bemászok a lakásunk alatti pincébe, hátha ott feltűnés nélkül eltölthetem a nyarat.

Sajnos egyik nagyszülőm sem él már, mivel anyu későn szült engem. Egyetlen élő rokonról sem tudok. Lehet, hogy vannak valahol a világban, de a létezésükről semmit nem tudok. Szóval ha élnek is, azt nagy titokban valamelyik államba, vagy más országban.

Tizenkét évesen egyetlen gyermeknek sem szabadna ilyen életet élnie. Én nem gondolom fair döntésnek, de kinek mit osztott az élet, nem?
Úgy látszik nekem ezt a sorsot szánta, de azzal kell megelégednem, amim van nem igaz?

Reménykedni csak szabad.
Mert a remény hal meg utoljára.

A velem egykorú lányok zsibongva mesélték, hogy a szüleik mennyi mindenben támogatják őket. Én meg meghúztam magam, mint valami elveszett kis állat, távolabb húzódva tőlük, nehogy rájöjjenek nekem teljesen másképp alakult a gyermek korom.
Mellettem nem állt ott egyik szülőm sem, mindkettő a maga problémájával küzdött, vagy még a mai napig küzdd.
Nekik sokkal fontosabb a saját kényelmük, akaratuk, nem törődve mások érzéseivel, érzelmeivel.
Mindennapos a hangos vitatkozás, kiborulás a pénz hiánya miatt, mely néha talán még tettlegességig is fajult kettőjük között.
Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.
Igaz sosem láttam, de nem vagyok naiv. Ha képes volt az én hajamat hátra húzni, akkor anyámat is képes bántani.

De aki ebben nő fel, annak a másik oldalt nehezebb megemészteni. Nekem nem jutott ki az anya-lánya programokból, az esti meseolvasásból, a közös kirándulásokból, vagy a véget nem érő csajos beszélgetésekből.
Helyette a szobám négy fala között szőttem az el nem ért álmaimat, amik úgy pukkantak ki, akár a buborék.

Álmodozni szabad, de nem érdemes.
Ezt már jó rég megtanultam.

Mindig is úgy hittem, talán velem lehet a baj.
Idővel viszont, amikor évről, évre látod magad körül az embereket, ahogy változnak, talán beismered, hogy nem volt jogos az elgondolás.
Talán az én életem merőben más, mint a körülöttem élőké.

Felkapom a táskámat az össze holmimmal együtt és óvatos léptekkel elindulok az iskola hátsó kapujához. Remélhetőleg a takarítóknak nem tűnik fel, hogy használtam a zuhanyzót és néhány tesis cuccot, amin kényelmesen tudtam aludni.

Szökési kísérletemet az iskola pszichológusa szakítja félbe. Karba tett kézzel, a kapunak támaszkodva vár. Mintha tudná, hogy bizony meg fogok jelenni. És nem is téved. Itt vagyok, szemtől-szembe vele.

— Csodás napunk van, nemde? Ebben a fantasztikus időben, mit keres az egyik diák az iskola hátsó kijáratánál? — ellép a kaputól. Nem válaszolok. Ha eléggé húzom az időt, csak abba hagyja a kérdezősködést és elenged, nem?
Reményem szertefoszlik. Közelebb lép és int az iskola felé.
— Hiába makacsolod meg magad, a végére fogok járni és kiderítem mégis mi a büdös fene folyik körülötted. De ezt nem itt kint fogjuk megbeszélni. Kérlek, fáradj be az irodámba. — dühösen, nagy léptekkel követem a pszichológust.