E S C A P E

6. fejezet

Múlt
13 évvel korábban
02/09

A nyugalom megzavarására alkalmas részeket tartalmaz!
Ennek tudatában olvasd el ezt a fejezetet!

Épp a szobámban fekszem és a közelgő szülinapi bulimról ábrándozok, mint a velem egykorú, leendő 10 éves gyerekek.
Izgatottan gondolok a barátaimra, persze csak lányokra, akiket meg fogok hívni.
Már el is képzeltem, milyen meghívóval lepem meg őket.
Nem habozok, azonnal felpattanok az ágyamról. Kicsit sem kupis a szobám, hiszen anyu mindig olyan mogorva, ha rendetlenül hagyom.
Sokszor kiabál velem ez miatt.
Tudom, hogy csak azért teszi, mert szeret.
Nem igaz?
Szerintem igen. Én hiszek neki.
Hisz mégis csak az anyukám.

Miközben az íróasztalomhoz kuporodok, lentről hangos vita üti meg a fülem.
Újra.
Apukámmal sokszor vitatkoznak.
Van, hogy minden nap.
De azt állítják, mindez azért van, mert szeretik egymást.
Mit is hinne egy velem egy idős?
Azt, hogy teljes mértékben igaz az állításuk.

A hangok elhalkulnak.
Kihúzom a középső fiókot az asztalomból, ahol ott lapulnak a színes papírjaim.
Nem sok barátom van és az életemhez az is hozzátartozik, hogy még senkit nem hívhattam át magunkhoz.
Én sem mehettem, vagy aludhattam egyik barátnőmnél sem.
Eleinte kérdezősködtek, hogy mi az oka, de mindig találtam valami elfogadható indokot.
Egy idő után már meg sem kérdeztek.
Hisz pontosan tudták, hogy úgysem megyek el.

Sokszor szomorú voltam, de mára elfogadtam.
Nem törődtem bele és nem tekintem helyén valónak, de nincs más választásom.

Nem szegülhetek ellen apám akaratának.

Makacs férfi.

Amit a fejébe vesz, abból nem enged.

De most a jelenre és a jövőre koncentrálva előhúzom a lila színes papírlapot, majd gondosan négy egyenlő részre osztom.
A papírra vetett kézírásom tipikus életkori sajátosságra utal.

Ha igazán menő lennék, anya segítene elkészíteni.

Egész szép lett, nyugtatom magam.
A lap sarkában aláírom és egy borítékba helyezem őket.
Nem tudok más meglepetéssel szolgálni, így a borítékba csúsztatok egy-egy szem cukorkát.
Lezárom és név szerint megcímzem.

Az idegesség megint kezdi a frászt hozni rám.
Már tudom az okát.
Apám trappol fel a lépcsőn.
A lépteiből tudom, hogy dühös.
Ha nyugodt lenne, nem dobolna ilyen hangosan a lábaival, ahogy átszeli a földszint és az emelet közötti apró távolságot.

Épp a borítékokkal a kezemben indulok a háti táskám felé, mikor beront a szobámba.

— Miért nem tanulsz? Ugyan olyan akarsz lenni, mint az anyád? — csöpög a gúny a hangjából. Megint ivott. Érzem az alkohol maró szagát, mely irritálja az orromat. De nem mondok semmit. Nem akarok vitatkozást.

Pedig régen nem volt ilyen.
Minden nap vidáman keltett, én voltam a szeme fénye.
Azt hittem, hogy egy életre szóló kötelék alakult ki kettőnk között.
Igazi apa-lánya kapcsolat.