E S C A P E

19. fejezet

Jelen
12/12

Hetekkel ezelőtt, a bál estéjén a legszerencsésebb nőnek éreztem magam egy pillanatra.
James hangja rántott vissza a valóságba és úgy menekültem, mint akinek ég a talpa alatt a talaj. Való igaz égtem, de belülről a vágy miatt. Elhatalmasodott rajtam a vágy és az akarat, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Visszarángattam magam a jelenbe és ott hagytam Lionel-t a hátsó kijáratnál, egyedül. Azt nem állítom, hogy nem volt bűntudatom, de hívott a kötelesség. Le kellett vezényelnem a licitálást, amely az est fő show eleme volt. Tudtam, hogy az emberek legtöbbsége, szimplán a jó indulatuknak köszönhetően jelent meg akkor este, de nem számított. A lényeg az, hogy sikeresen zártuk az estét, minden tökéletesen sikerült, a befolyt pénzösszeg, pedig Tiago-hoz került, aki nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörténik. Biztosítottam róla és ha kell még most is el fogom mondani, hogy minden egyes fityinget megér nekem, csak hogy boldognak lássam. Hisz tudom, hogy mindene a Home-Less és nem lennék sem én, sem más nélküle sehol. Neki köszönhetem, hogy van fedél a fejem felett, van munkám és jelenleg van annyi megtakarított pénzem, hogy külön tudjak költözni és a saját lábamra tudjak állni.

Aznap este, amikor visszatértem a szobába, ismét kiszúrtam egy aprócska borítékot az ágy közepén, alatta egy dobozzal.
Értetlenül álltam az ajtóban, tudomásom szerint én nem kértem senkitől semmit. Kissé félve, de az ágyhoz botorkáltam, közelebbről szemügyre véve az ágyon heverő holmikat.

A levelet fogtam meg először. Óvatosan kinyitottam a borítékot és a benne lévő papírért nyúltam. Kihúztam, majd értetlenül meredtem a papíron szereplő szövegre.

"Ne foglalkozz senkivel!

Ennél sokkal többet érdemelsz!"

Szemöldökömet összevonva nem tudom hova tenni. Kissé idegesen fel-alá járkálva felmegy bennem a pumpa.
Ez már a második névtelen levél, amivel szembesülök.
Fogalmam sincs ki űz velem tréfát és mi oka van rá. Halvány lila gőzöm sincs, de kezdem unni.

De mégis kicsoda lehet a névtelen levél író?
Valaki olyannak kell lennie, aki tudja, hogy hol alszom el esténként. Hiába állnék oda mindenki elé és szegezném neki a kérdést, nagy valószínűséggel senki sem vallaná be, hogy ő tette.
Most biztosan állíthatom, ma nem tudom meg az igazat, de idővel kiderítem.

A levél tartalma sejtetős, a takarón kiszúrok egy piros dobozt.
Mi a fenét keres egy piros doboz az ágyam közepén?
Mégis mi a fa... akar ez jelenteni?

Dühömben felkapom a dobozt és a tartalmát az ágyra szórom. Nem tudom mit gondoltam, mi lehet a dobozban, de ami kihullik belőle, arra végképp nem számítottam.
Az utóbbi hónapokban olyan jól megvoltam nélküle, hogy fel sem tűnt a hiánya. Igazából sosem rajongtam az elektronikai kütyükért, de a mai világban kábé kinéznek, ha nem telefonnal a kezedben lépkedsz az utcán. Hisz minden ember kezében ott lóg a mobil, de a szomorú valósága és árnyoldala, hogy a szülők nagy része nagylelkűen átnyújtja a csemetéjének is, csak, hogy le legyen a gond a kicsivel. Ez mérhetetlenül feldühít, hogy emberek képesek a saját életüket ilyen szarságon tölteni, nem foglalkozva a külvilággal, a körülöttük történő megannyi eseménnyel. Azt hiszik, ha a telefonnal minden megörökítenek és ki posztolják, megosszák a nagy világgal, akkor ugyan olyan értéket képviselnek az életben, mint ezek nélkül a szarok nélkül.

Félre értés ne essék, nyilván jó, ha az embernek a közelében van egy készülék, de csak is abban az esetben, ha valami fontosat kell elintézni, tájékozódni, vagy segítséget kérni kapja elő.
Ez esetekben a telefon mellett teszem le a voksomat, ellenkező esetben, felesleges időtöltésnek gondolom.