"Nem látom magam szépnek, kívánatosnak. Egy lelki roncs lettem, aki nem hiszi el, hogy szerethető."
- Desiree Dumarché -
"Mindössze két dolgot akarok az élettől, szeretni és szeretve lenni. De sajnos úgy tűnik, nekem ez nem adatik meg."
- Charles Le...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mióta elindultunk otthonról, hogy az anyám által szervezett családi vacsorára menjünk, nem tudtam volna megmondani melyikünk volt az izgatottabb. Desiree a lábához tette az ajándéktasakot, amiben mindenkinek ott volt a kis meglepetés. Rengeteget törtük a fejünket, hogyan álljunk elő a hírrel, de azt hiszem megtaláltuk a tökéletes megoldást.
A lányra pillantva, hatalmas mosoly húzódott az arcomra. Mintha kicserélték volna. Soha nem láttam embert, aki többet mosolygott volna, mint ő az utóbbi időben. Kezdi annak látni magát, aminek én az első pillanattól kezdve.
Ha ezt tudom, hamarabb teherbe ejtem.
-Az utat figyeld Charlie, szeretnék egyben megérkezni - nézett rám enyhe dorgálással.
-Tudod, hogy vigyázok rátok.
Összefontam az ujjainkat, és egy csókot nyomtam a kezére, majd az ölembe helyeztem. A hüvelykujjammal finoman simogattam a bőrét, ezzel őt, és magamat is nyugtatva.
A torkomban dobogott a szívem, ahogy leparkoltam a ház előtt. Nem tartottam a reakciójuktól, Anya azóta rágja a fülem egy unokáért, mióta Desiree az életem része. Sőt, ha őszinte akarok lenni, Ő az életem.
Mikor azt hittem végleg elvesztettem a bizalmam a nőkbe, betoppant Ő, a maga ezer wattos mosolyával, finom lelkével és megértő szívével. Nem akar mást, csak engem, és elég vagyok neki. Elviseli, hogy mikor nem tudok aludni zongorázom, vagy a szimulátorban ülök. Nem haragszik, ha valamit elszúrok, nem kapok tőle megvető pillantásokat, ha egy verseny nem úgy sikerül, ahogy szeretném.
-Minden rendben? - simogatta meg az arcom, mikor csak bámultam magam elé az autóban ülve.
-Persze, csak elkalandoztam. Menjünk, sokkoljuk le a népet, hogy baba lesz a háznál! - vigyorogtam.
-Előbb kérek egy bátorító csókot! - nézett rám kiskutya szemekkel.
Mosolyogva helyeztem a tarkójára a kezem és magamhoz húztam. Éreztem, hogy még az szája is remeg az idegességtől, én pedig a csókkal minden bizonytalanságát igyekeztem átvenni. Mikor megharapta az alsóajkam, nevetve húzódtam el.
-Na mi az Asszony, kívánós vagy?
-Kiborítanak ezek a hormonok. Menjünk, vagy ott ülök bele - bökött a szemmel is jól látható dudorra a nadrágomon.
-Hadd higgadjak le.
-Reggel felhívtam Anyát, hogy elmondjam neki.
-Így, telefonon? - kaptam felé a fejem.
-Jobb is, hogy így történt hidd el.
-Mit mondott?
-Hogy ügyes vagyok, amiért így magamhoz láncollak - felelte lehajtott fejjel, miközben a körme melletti bőrt piszkálta. - Ugye tudod, hogy nem így van?
