Dráma társ (Pogány Induló ff.)

4. rész |csak te maradtál nekem|

Kiértem a dunapartra, ahol leültem a homokba. Csak néztem a vizet, ahogy hullámzik, a szél sodorja a felszínét és néhol a távolba 1-2 hajó megy el.
Marci nem jött utánam... Igaz, lehet jobb is így. Azt hittem fontos vagyok neki de ez megvilágosított arról, hogy ez kurvára nem így van. Azt hittem, hogy most minden tökéletes lesz és színházban fogunk dolgozni mind a ketten ahogy azt megállmodtuk. Azthiszem ez az álom nem fog teljesülni többé. Úgyérzem mindenkit elveszítettem aki igazán fontos volt. Egy lelki roncs vagyok. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel. Talàn nem nem is megyek egyetemre. Minek nekem diploma? Amúgy is sík hülye vagyok ahhoz, hogy diplomám legyen.
Egyáltalán most Marcinak melyik az igazi énje? Ez, vagy ami mindig is volt? Talán ez, ez az idegbeteg bunkó, tukó énje. Fantasztikus... Egyáltalán nem értem, hogy miért kapta fel ennyire a vizet. Megértem a problémàját és engem is nyilván felbaszott és meg ijesztett de nem az ő dolga ezen kiakadni ennyire, hisz nem vagyunk együtt és azthiszem nem is leszünk. "Nem is leszünk"... Szív mondja észnek és nem ész, agynak. Megszerettem Marcit és nem bírom elengedni mint barát. Igaz, máshogy sem... Remélem később belátja, hogy ez nem így működik még ha csak megvédeni akarna sem.
Lassan sötétedni kezdett ezért egyre hidegebb lett a levegő. Vissza kell induljak haza mert sötétben nem fogok odatalálni. Felálltam, majd lassan elindultam.

A kulcsomat keresgéltem az ajtó előtt állva mikor a telefonom megállásnélkül csörögni kezdett. Végre megtaláltam a kulcsot majd a zárba tettem és elfordítottam ezzel pedig az ajtó kinyílt de a telefonom még mindig hangosan szólt. Ledobtam a táskám majd kivettem a telefonom a zsebemből. Megmosolyogtatott mikot láttam kihív. Edit, anya gondozója a kórházból. Néha felhív, hogy tudjak egy keveset beszélni anyával.

-szia Edit, miújság? -köszöntem vidáman. Próbáltam elrejteni a fájdalmat a hangomban.
-szia Jessám, bekell gyere azonnal-mondta idegesen de mégis véltem felfedezni a hangjába szomorúságot
-baj van? Megijesztesz
-baj, az van bőven... Siess nagyon kérlek-mondta szinte könyörögve amitől rohadtul megrémültem. Egyből a legrosszabbra gondoltam.
-10 perc és ott vagyok -nyomtam ki

Felkaptam a táskám majd szélsebességgel zártam be az ajtót majd rohantam a kórházba. 5 percnyire van a házunktól ezért nem nagy táv szerencsére.
Tudtam, hogy baj van és legszívesebben egyből Marcit tárcsáznám de nem fogom... Tudom, hogy haragszik rám és ezzel most csak magamat bántanám.
Szinte beestem a kórház ajtaján. Ránéztem a portásra lihegve és láttam rajta, hogy tudja, hogy miért vagyok itt.

-siess Jessa -mondta egy halvány mosollyal én pedig újra rohanni kezdtem anya szobája felé.

Benyitottam a szobába de a látvány majdnem megölt. Anya teljesen sápadtam feküdt az ágyban, látszólag semmi ereje nem volt, és ahogy a kezére pillantottam elkapott a sírógörcs. Fehéredni kezdett a keze ami csak egy dolgot jelenthet. Ennek itt a vége...
A könnyeim vészesen utat törtek maguknak. A felém sétáló Editre pillantottam akinek szintén minden fájdalmat kimutatott az arca. Odajött és megölelt. Ebben az ölelésben minden fájdalom és együttérzés benne volt. Én csak zokogtam megállás nélkül.

-azthiszem szólok Marcinak -mondta hallkan
-nem -zokogtam -nem lehet
-Jessa, te is tudod, hogy most rá van szükséged -győzködött
-nincs -szipogtam majd leültem anya ágya mellett lévő székre. Hallottam, ahogy Edit kisétál az ajtón majd azt becsukja.

Csak néztem anyát és gondolkodtam.
Tényleg nem maradt senkim... Anya mindig is az az ember volt aki bárkiért áldozatot tudott hozni és sosem magának akart jót hanem másnak. Próbált mindig mindent megadni, mégha alig is volt pénzünk. Ha volt pénzünk, annak egy részét mindig olyannak adta aki sokkal jobban rászorult, mint mi. A legönzetlenebb ember akit valaha ismertem. Nem ezt érdemelte...
Egyszer csak két meleg kezet éreztem a derekamon. Nem, ez nem lehet... Éreztem azt az illatot ami jelenleg a legnagyobb félelmem. Hátra fordultam majd megláttam Őt. Felálltam majd a nyakába borultam zokogva. Még sosem éreztem ekkora fájdalmat mint most...

-ssh, itt vagyok -ölelt magához szorosan majd belepuszilt a hajamba -semmi baj-suttogta
-hogy ne lenne baj? -zokogtam -hogy ne lenne baj? -ismételtem -meghalt az egyetlen családtagom akit ismerek-zokogtam mégjobban
-tudom Jess, tudom... Végig itt leszek neked és számíthatsz rám -suttogta majd azt éreztem, hogy a lábaim kezdik feladni a harcot és összerogyok. Marci megtartott így nem estem el. Felemelt majd velem együtt leült a székbe. Csak zokogtam egyre jobban és fúrtam bele a fejem a mellkasába. Már telljesen eláztattam a pólóját.
-Marci -mondtam hallkan már egy fokkal nyugodtanban
-mond -suttogta
-azt hittem utálsz... Ezért nem szóltam inkább. Sajnálom, hogy megbántottalak ma. -suttogtam -annyira utállom magam-eredtek el megint a könnyeim
-sosem tudnálak utállni Jess... Én voltam a hülye. Csak megakartalak védeni. Azt éreztem, hogy valakin ki kell töltsem ezt a stresszt amit ott bent éreztem és ez pont te voltál... A világ barma vagyok Jessa -csuklott el a hangja -mikor otthagytál jöttem rá, hogy mit tettem. Szinte nincs senki olyan az életedben akire számíthatsz csak az anyád és én. Anyukád rákos beteg én pedig a földig tiportalak. Csinálhat egy barát ennél undorítóbb dolgot Jessa? Elképesztően szeretlek mégsem mutatom ki basszameg...-mondta mire felemeltem a fejem. A szemei vörösek voltak és könnyekkel teli -nagyon jól tudom, hogy ez az egyik nagy félelmed, ha kiabálnak és mégis ezt tettem veled. Én voltam az egyetlen ember akire számíthattál és mégis én basztam el -folyt ki egy könnycsepp a szeméből. Nem mondtam rá semmit csak letöröltem a könnyeket az arcáról és megöleltem.
-semmi gond Marci -mondtam hallkan
-meg tudsz ezek után bocsájtani?-kérdezte szinte, hogy csak én halljam
-mindenki hibázik és abból tanul az ember -mosolyogtam rá halványan
-köszönöm -ölelt meg újra jó szorosan
-haza szeretnék menni -suttogtam
-biztos?
-igen -álltam fel az öléből majd ő is felállt. Egy utolsó pillantást vettem anyámra majd kisétáltunk a teremből.

Marci összekulcsolta a kezünket majd hazáig csöndben sétáltunk.

-Marci -mondtam ahogy beértünk a lakásba
-igen?
-mond meg nyugodtan ha nem, teljesen megértem de nem aludnál ma itt?
-de, persze -mosolygott rám
-köszönöm -öleltem meg
-ez a minimum -ölelt vissza majd a fejét az enyémre hajtottam

Ez után bementünk a nappaliba és leültünk a kanapéra

-és most mi lesz? Hogy fogod tudni magad eltartani?
-anya vagyona az enyém lesz ezért még éretségiig kihúzom valahogy. Lehet jobban rámegyek erre a producerkedésre. Aztán egyetem mellett meg már tudok dolgozni
-legyen így de ha még is van valami akkor nyugodtam szólj. Segítek bármiben tényleg anyagilag, a házban bármi.-mondta mosolyogva
-köszönöm, nagyon, nagyon hálás vagyok-döntöttem a vállára a fejem
-álmos vagy? -kérdezte hallkan
-kurvára -mondtam
-akkor én elmegyek zuhanyozni te feküdj le -mondta majd felállt és bement a fürdőbe

Nagy nehezen rávettem magam, hogy én is felkeljek. Besétáltam a gardróbomba, hogy keressek egy normális pizsomát amit fel húzok. Mire megtaláltam Marci már végzett is, ahogy hallottam. Kimentem a gardróbból majd a szobámba mentem mivel tudtam, hogy ott van Marci. Ahogy benyitottam megpillantottam őt ahogy épp akart befeküdni az ágyba egy pólóban és egy alsónadrágban. Kicsit bele is pirultam mikor észre vett

-mindjárt jövök én is csak lezuhanyzok-mondtam
-okés -mosolyott rám aranyosan

10 perc alatt lezuhanyzotam majd felhúztam a sejempizsomámat, megmostam az arcom és a fogam majd visszamentem a szobámba.

-wow, de jól néz ki ez a pizsoma-mért végig amitők nem kicsit zavarba jöttem
-köszi, asszem -mondtam hallkan a végét majd befeküdtem mellé
-holnap nem kell menjünk suliba Jess-mosolygott
-miért ne kéne?
-az osztályfőnök most írt, hogy értesült anyud haláláról és ez leigazol egy napot neked és nekem is, hogy itt legyek veled
-na fasza -mosolyogtam halványan
-na aludjunk -csapta össze a tenyerét
-aludjunk ismételtem -majd lekapcsoltam a villanyt és perceken bellül el is nyomott az álom