Fiatal és őrült (VALMAR ff) ✔️

Amikor 𝑓𝑖𝑎𝑡𝑎𝑙 𝑒́𝑠 𝑜̋𝑟𝑢̈𝑙𝑡 𝑣𝑜𝑙𝑡𝑎𝑚...

Néztem a fiúkat, ahogy énekeltek a színpadon. Hallottam, ahogy a közönség teli torokból üvölti a számaikat... Hatalmas büszkeség töltött el. Azért, hogy egyáltalán ismerhetem ezeket a hihetetlenül tehetséges srácokat, és azért is, mert most itt lehettem velük és átélhettem a pillanatot. De ahogy pörögtek számok a koncerten egyre ijesztőbb érzésem lett. Mellbe vágott a felismerés, hogy milyen könnyen el is veszíthetem őket. A szédülés egyre jobban rám tört. A mellkasom szorított, a torkom kiszáradt. A szívem egyre hevesebben vert. De csak figyeltem őket. Mert úgy éreztem, most láthatom őket így utoljára. Nem tudtam hova tenni az érzést. Örömkönnyek áztatták arcomat, miközben Miló a 𝑀𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑗𝑎́𝑡𝑠𝑧𝑜𝑙? után kijött, hogy átöleljen. Olyan szorosan húztam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Éreztem, hogy ez most életbevágóan fontos. Most itt van. Éreztem, ahogy a szíve gyorsan dobog a fülem mellett a sok adrenalintól. Még semmit sem éltem meg annyira igazinak, mint akkor azt a pillanatot. Éreztem az illatát, ahogy testünk szorosan egymáshoz simult. Éreztem az állát, ahogy már megszokottan pihent a fejem tetején. Éreztem, mennyire sok feszültség és érzés kavarog benne, amit próbál feldolgozni. Bennem is legalább ennyi volt. De az érzés, amit keltett bennem szinte megmagyarázhatatlan volt. Sohasem hittem a mesékben. Sohasem hittem az igaz szerelemben. Nem hittem abban, hogy valaki besétál majd az életembe, aki teljesen MÁS lesz, mint a többiek. De minden szkepticizmusom ellenére megjelent ő és az igazat megvallva azonnal végem volt. Ahogy először megláttam őt a tv-ben 14 évesen... Akkor még úgy tekintettem rá, mint egy apró kis fellángolásra. Mint egy krétarajzra az aszfalton, amit könnyen elmos egy nyári zápor. Azt hittem, csak pillanatnyi az érzés, de aztán el is illan majd. Könnyen, mint a tavaszi szellő, ami csak végigsuhintja a leveleket a fán. De olyan elsöprő volt, mint egy várost is leromboló szökőár. Olyan színt adott a világomba, amiről egészen addig álmodni sem mertem. Teljes lényével magába ragadott és ott tartott maga mellett. Ha tudtam se akartam volna kiszabadulni. Bárcsak ott tudott volna hagyni nekem magából legalább egy kicsi darabot, ami örökké fel tudta volna idézni bennem a pillanatot. Ami akár csak egy kicsit is emlékezetetett volna arra, hogy milyen volt vele lenni. Vagy bárcsak örökké tarthatott volna... Bárcsak soha nem engedett volna el.
-Kegyetlenül szeretlek, Zsiráf! -suttogtam, mielőtt eltávolodott volna tőlem. Az ajkait erősen és hosszan a homlokomra nyomta, aztán a kezei közé fogta az arcomat.
-Én annál is jobban, Törpilla. -egy pillanatra a homlokomnak döntötte az övét, aztán ellépett tőlem és sietősen visszaindult a színpadra. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. A sírás hirtelen és torokszorongatóan tört rám. A könnyeimtől már csak homályosan láttam a két srác alakját. Ők jelentették a mindent a számomra. A mellkasomra mintha ültek volna. Egyre gyorsabban lélegeztem, miközben felcsendültek a számomra legkedvesebb dallamok a világon. Fiatal és őrült. Halványan elmosolyodtam. A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. A világ forogni kezdett velem, aztán lassan már semmit sem láttam és minden elsötétült körülöttem.

ೋ❀❀ೋ═══ ❀ ═══ೋ❀❀ೋ

Happy end. Szinte minden könyv és film ezzel zárul. És talán így a legjobb mindenkinek. Mert felépítünk magunkban egy álomvilágot, és abból fáj kilépni. De nem kell, hogy mindig boldog legyen egy történet vége. Mert ha nem az, majd kezdődik egy új. És én hittem benne.

Nehéz írni ennyi idő után. Nehéz papírra vetni egy olyan történetet, ami még mindig fáj. Mert igen... elvesztettem őket, és azóta is belesajdul a szívem ebbe a gondolatba. De itt mindent szóról szóra leírtam nektek és... most itt az utolsó fejezet. Ami talán nem olyan lesz, mint amire mindenki számít. De a múlt sebeit azóta is hordozom, és most végre átadtam valakinek. Mert a mi történetünk nem zárult boldogan. Vagy legalábbis egyszerre volt szörnyen keserű és édes. És már nem tudom, miben higgyek. Már nem tudom, hogy mi valós és mi csak hazugság. Mert a vágyakat és a célokat letépték rólam, mint egy ruhát és most szégyenkezve állok. Félve a jövőtől... és könnyezve visszatekintve a múltra... De talán csak ettől válhattam azzá, aki most vagyok. Talán ettől válok majd íróvá... és talán ez segített, hogy mindezt papírra vessem. A csalódás, a végtelen szerelem, a barátság, a félelem és a gyász, amit most érzek.