Fiatal és őrült (ValMar ff) ✔️

Amikor 𝑒𝑙𝑚𝑒𝑛𝑡𝑒́𝑙...

Másnap késő este éppen Zamárdi eldugottabb, kivilágított utcáin sétáltunk. Peti kezét fogva egészen békésen nézelődtem. Mivel nagyon késő volt, nem rettegtem, hogy újra feltűnnek a lesifotósok. Viszont ahogy Petire néztem feszültséget fedeztem fel az arcán.
-Kicsim! Jól vagy? -fordultam felé az arcát figyelve. Zavartan rám kapta a tekintetét és megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit. Egy ideig csendben néztem rá, de ő csak a cipője orrát bámulta séta közben.
-Inkább hagyjalak? -vontam össze a szemöldököm, mire bólintott. És teljesen meg tudtam érteni, mert néha van, hogy az embernek térre van szüksége, hogy gondolkozhasson. De azért aggódva figyeltem őt. Reméltem, hogy nem én bántottam meg. Nem csodálnám, ha a pánikrohamos esetkor megsértettem volna... azóta egy szó sem esett erről... Viszont nem akartam idegesíteni, úgyhogy inkább nem beszéltem hozzá.
A sötétben megpillantottam egy vicces, elég modern szobrot, ami a kezével rockvillát mutatott. Röhögve közelebb merészkedtem, és hát... Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy átkarolja a derekam. Önkéntelenül ugrottam egyet ijedtemben és egy sikítás is kicsúszott a számon. Aztán amikor felnéztem, Milo szemeivel találtam szemben magam. Annyira nevetni kezdett, hogy alig bírt megállni a lábán. Én idegesen elkezdtem csapdosni a karját.
-Jézusom, Milo! Te nem vagy normáliiiis!
Ő csak tovább nevetett a térdeire támaszkodva.
-Hé! Ez nem vicces! Most kinyírlak! -löktem meg a mellkasát, de már én is majdnem elnevettem magam. A nevetéstől könnyek gyűltek a szemébe, és megjelentek a nevetőráncai. 𝐴𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑎 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑒𝑚, 𝑎𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑛𝑒𝑣𝑒𝑡..... 𝑀𝑎́𝑟𝑚𝑖𝑛𝑡.... 𝐻𝑒́! 𝐸𝑠𝑧𝑡𝑖! 𝐸𝑧𝑡 𝑔𝑦𝑜𝑟𝑠𝑎𝑛 𝑓𝑒𝑙𝑒𝑗𝑡𝑠𝑑 𝑒𝑙!!!!
-Bocs, Kicsi! De baromira megérte a reakciódért. -vett egy mély levegőt, hogy abba tudja hagyni a nevetést.
-Szörnyű vagy. -csóváltam a fejem vigyorogva. Megpróbáltam tarkóncsapni, de a levegőben elkapta a kezem és lehúzta kettőnk közé. A mosolya lassan elhalványult és csendben nézett a szemembe. Egyből előjött az emlék, amikor csókolóztunk a parkban. A gyomromban megint éreztem azt a jóleső bizsergést. Az ajkait, ahogy puhán tapadtak az enyémekhez. Újra akartam érezni. Újra csókolni akartam őt. A karjaiban akartam lenni. Mindennél jobban. 𝐴 𝑟𝑜ℎ𝑎𝑑𝑡 𝑒́𝑙𝑒𝑡𝑏𝑒! 𝐿𝑒 𝑘𝑒𝑙𝑙 𝑎́𝑙𝑙𝑛𝑜𝑚! 𝐾𝑖𝑡𝑎𝑟𝑡𝑜𝑘 𝑃𝑒𝑡𝑖 𝑚𝑒𝑙𝑙𝑒𝑡𝑡!
-Milán! Ezt fejezd be! Nem szabad! Te is tudod! -suttogtam a fejemet rázva és elhúzódtam tőle.
-Miért vagy Petivel, ha nem vagy szerelmes? -túrt a hajába feldúltan, és várakozva nézett rám. A szívem egyre gyorsabban dübörgött a mellkasomban. 𝑁𝑖𝑛𝑐𝑠 𝑖𝑔𝑎𝑧𝑎. 𝐸́𝑛 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑒𝑚... 𝑃𝑒𝑡𝑖𝑡...
-Ez... Ez hülyeség. Hogy... Hogy kérdezhetsz ilyet tőlem? -ráztam a fejem felháborodva.
-Eszti! Csak válaszolj a kérdésemre! -nevetett fel zavartan. Érezte, hogy direkt kerülöm a választ. Magam sem tudtam, hogy mit érzek. Túl sok minden történt velem az elmúlt hétben... Az elmúlt hónapban. Mióta megismertem őket egy érzelmi hullámvasúttá vált az életem. De azóta élek igazán. Mostmár tudom, hogy ők voltak azok, akik hiányoztak az életemből.
-Szeretem Petit! Komolyan. Nem tudom, miért érzed azt, hogy szórakozhatsz velem! De hagyd abba! Ne nézz így rám! -fakadtam ki, miközben könnybe lábadt a szemem, és inkább a cipőmet figyeltem séta közben, hogy ne lássa.
-Szóval szerinted szórakozom?! -nevetett fel hitetlenkedve. -Jó. Ahogy akarod. Akkor mostantól ne szóljak hozzád? Egy szavadba kerül! Nem kell túlságosan megerőltetnem magam. -hadarta el idegesen. Dühösen kapkodta a levegőt.
-Ne szólj hozzám! Ne játszadozz velem, oké!? Belefáradtam. Tudom, hogy úgysem jelentettem neked soha semmit. Szóval gondolom ez nem lesz nehéz. -tártam szét a karomat, megjátszva, hogy nem fáj annyira, hogy mindjárt beleőrülök.
-Kurvára fogalmad sincs az érzéseimről. -túrt a hajába, és közben kétségbeesetten engem figyelt. Szipogva megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem a barátnőimet. Egy pillanatra hátrafordultam és láttam, hogy visszaindult az ellenkező irányba. Könnyezve figyeltem a távolodó alakját. Féltem, hogyha utána megyek, akkor örökre elveszítem Petit, viszont a tudat, hogy így pedig őt fogom, olyan súllyal nehezedett rám, hogy úgy éreztem, mindjárt összeroskadok.
-Jézusom, Eszti! Jól vagy? -ért oda mellém Enci, és Hedvig is követte. Én csak sírva ráztam a fejem.
-Mi történt veletek? Hova megy Milo? -simogatta meg a karom Hedvig, és kedvesen nézett rám.
-Én annyira elcsesztem. Mindent. -temettem a tenyerembe az arcomat.
-Elmondod nekünk, hogy pontosan mi történt? -kérdezte Enci, rá jellemző türelemmel a hangjában.
Miközben azon gondolkoztam, hogy ezt hogyan lehetne elmagyarázni, kiértünk egy kihalt mólóhoz. Csendben leültünk a szélére, és lábunkat a víz felé lógattuk. Mindent elmeséltem nekik. Sokat sírtam, de volt, hogy csak lelkesen dőlt belőlem a szó. Miután mindent kibeszéltem magamból, csak csendben figyeltem a vizet, ami a talpunknál hullámzott. A barátnőim egy ideig sokkos állapotban meredtek maguk elé a rájuk zúdult információk miatt. Aztán Enci rám nézett és halkan ennyit mondott:
-Ha teljesen őszinte akarsz lenni, melyikőjükkel tudod elképzelni magad az egész hátra levő életedben? Ki az, akinek a felesége is lennél, ha megkérne? Ki az, aki mellett megöregednél? Mert azt válaszd, akivel ennyire komolyan gondolod!

Nagyon elgondolkodtatott, amit mondott. És igaza volt. Nem érdemes olyan emberrel lennünk, akivel nem tudjuk elképzelni a közös jövőnket.
-Ha úgy érzed, hogy Peti az, akkor Milánnal végleg le kell zárnod ezt a furcsa se veled se nélküled kapcsolatot, és valamilyen szinten biztos, hogy távolságot kell tartanotok. -magyarázta Hedvig. És ebben igaza volt. Ha Petit választom, távolságot kell tartanom, ha nem akarok olyan baleseteket, mint az a csók, ami a kalandparkban történt.
-Ha viszont... Rájössz, hogy Milán az igazi, akkor Petinek is tudnia kell. -vázolta a másik opciót Enci. - De akkor most Miló után kell menned. -jegyezte meg gyorsan. Mindketten várakozva néztek rám. Bennem pedig csapongtak a gondolatok. Mindkét útban volt valami bizonytalan. De azt is tudtam, hogy az egyik srác sokkal inkább hozzám való.... Ez már rég bennem volt a szívem mélyén... Tudtam hogy én is sokkal boldogabbá tudnám tenni őt, és ő is engem... De abban bizonytalan voltam, hogy ő egyáltalán akar-e engem. Mert én mindennél jobban vele szerettem volna lenni, de valamiért sosem lehettem egészen biztos az ő érzéseiben. Féltem, hogy nem szeret viszont... Ha visszautasítana, abba belehalnék...
A másik sráccal mindig nagyon biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy sosem hagyna cserben. És eddig is számtalanszor bebizonyította, hogy szeretne velem lenni... Édes volt, vicces... Egyszerűen csak imádni való. Nem lehetett nem szeretni...
Így... Meghoztam a döntést.
-Tudom, mit kell tennem! A nyaralóban találkozunk. -pattantam fel a földről hirtelen. Végigrohantam a mólón. Nem vártam arra, hogy lányok reagáljanak. Éreztem, hogy úgyis rám hagyják. Ezt egyedül kell lerendeznem. A móló végén kicsit megtorpantam és elnéztem abba az irányba, amerre Milo indult... Eltűnt... Már csak a sötét utca maradt utána. Nagyot sóhajtottam és utána suttogtam a csendbe...
-Ne haragudj, Milo!

Néhány könnyel a szememben megfordultam és rohanni kezdtem... Ezer gondolat cikázott át az agyamban, miközben hívni kezdtem Petit. 𝐻𝑒𝑙𝑦𝑟𝑒 𝑘𝑒𝑙𝑙 ℎ𝑜𝑧𝑛𝑜𝑚. 𝑀𝑒𝑔 𝑘𝑒𝑙𝑙 𝑜̋𝑡 𝑡𝑎𝑙𝑎́𝑙𝑛𝑜𝑚...
Miközben kicsöngött a telefon, próbáltam összeszedni, hogy mit fogok mondani neki.
Amikor felvette egészen megkönnyebbültem. Kár volt...
-Marics Peti barátnője félrelépett, legjobb barátjával csalta meg az énekest... -kezdte köszönés nélkül, mérhetetlenül sok dühvel a hangjában. Nagyot nyeltem. 𝑁𝑎 𝑒𝑧𝑡 𝑚𝑎𝑔𝑦𝑎𝑟𝑎́𝑧𝑑 𝑘𝑖, 𝐸𝑠𝑧𝑡𝑖! 𝑂́ ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑎𝑧 𝑎....!

ೋ❀❀ೋ═══ ❀ ═══ೋ❀❀ೋ
Sziasztok!
Elkészültem az új résszel. :)
Eszti elég fontos döntésen van túl, bár itt még koránt sincs vége a sztorinak.... ;)
Szerintetek jól döntött? Hogy tetszett ? Írjatok nyugodtan! (ha bármi kérdés van, nyugodtan tegyétek fel)
Puszi :3