Fiatal és őrült (VALMAR ff) ✔️

Amikor 𝑐𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙𝑡𝑎́𝑙...

-Elnézést, de hogyha nem rendeltetésszerűen használják a pályát, akkor sajnos le kell, hogy küldjem önöket. -jelent meg egy kalandparkban dolgozó férfi a drót kötél alatt, amin jelenleg négyen csúsztunk egymás mögött. Milán csúszott előttem, és röhögve kiabált Petinek, hogy ne kergessen. Én sikítottam, hogy Peti ne jöjjön nekem. Peti szokás szerint hangosan, olyan igazán Petisen nevetett. Peti mögött meg éppen Gerda siklott, hogy ő most megöli. A lehető leggyorsabban átértem a túloldalra, és elnézést kértem.
-Elnézést kérünk! Nem fog többet előfordulni. -néztem le nagy komolyan, miközben majdnem elnevettem magam, mert Milán pofákat vágott mellettem. Aztán ő is a dolgozó felé fordult és helyeslően bólogatott mellettem. Valószínűleg meg is győztük, mert szemforgatva tovább indult. Amint már látó- és hallótávolságon kívülre került, Milánnal egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés.
-Te hülyeee! Majdnem leküldtek minket, ez nem vicces.-csaptam rá a hátára, de igazából vicces volt. Nagyon vicces. Amíg így nevettünk, hirtelen Peti is megérkezett mellénk a dobbantóra, és hátulról átkarolta a derekam.
-Kicsi! Ne ígérj olyat, amit nem tartunk be! -suttogta a fülembe vigyorogva. Próbáltam csúnyán nézni rá, de nem ment. Milánra néztem. Pontosabban... A hűlt helyét találtam. Értetlenül néztem utána. Olyan volt, mintha szándékosan Petit kerülte volna. Ezen rágódva álltam pár másodpercig.
-Na, mizu, Kicsi? Már tovább sem megyünk? Itt ragadtunk? -zökkentett ki a barátom szórakozott hangja, mire halványan elmosolyodtam.
-Nem, nem. Megyek már. -kattintottam át a karabínert a következő drótkötélre. Elindultam a következő akadályon. Bár a lassanként kijövő tériszonyom és az alattam igencsak lengő, instabil deszkák valahogy nem igazán voltak kompatibilisek. Éreztem, hogy Peti szórakozottan áll mögöttem, és végtelen türelmesen végigvárta, ahogy lassan lépegetek deszkáról deszkára. Ez aztán a szerelem.
-Azaz, Baby! Szépen lassan. Nem sietünk sehová. Ha ránk zárják a parkot, majd kimászunk a kerítésen. -szólt be kedvesen a fülemhez hajolva. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, és még aranyosnak is tartja a bénaságom.
-Utállak! -lendítettem hátra röhögve a kezem, hátha kicsit meg tudom csapni. -Akkor előzz meg Mr. Hű de gyors vagyok és loholni akarok mint egy hülye! -fakadtam ki kíváncsian, hogy erre mit lép.
-Dehogy előzlek meg! Pont azért vagyok itt, hogy vigyázzak, a kicsikét lassú, de annál szerethetőbb lajháromra. -válaszolta csípőből. Ez annyira aranyos volt, hogy meg akartam csókolni, de tériszonyom nem igazán engedte.
-Ha nem félnék ennyire, most kapnál egy csókot. -pillantottam hátra egy pillanatra mosolyogva és küldtem neki egy puszit, ő meg úgy csinált mintha elkapná a levegőben és az arcára tette a kezét. A szép pillanatot Gerda szakította meg.
-Ez mind nagyon szép és jó, és nagyon nyálasan romantikus, de menjetek már! -lökte meg hátulról Petit, aki egy pillanatra el is veszetette az egyensúlyát, és egy tipikus petis hangeffekt kíséretében gyorsan megkapaszkodott.
-Hé! -fordult hátra felháborodást színlelve a nevető barátnőm felé. -Mindjárt lecsatolom a karabinered,és már nem leszel ilyen bátor. -fenyegette meg vigyorogva, és úgy tett, mintha tényleg oda akarna nyúlni. Gerda szemforgatva csapott egyet a kezére, de nehezen tartotta vissza a mosolyát.
-Péter! Állítsd le magad!
-Hát... Szerintem te is, Bíró-Bacsó Gerda... -hadarta el az egész nevet vicces hangsúllyal a barátom. Kicsit értetlenül figyeltem a jelenetet. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy egy ilyen veszekedésből is megéreztem köztük valami rendkívülit. Ahogy egymásra néztek, ahogy felfigyeltek egymás láthatatlan rezdüléseire is... De lehet, csak képzeltem. Viszont akkor... Úgy éreztem, semmi keresnivalóm nekem ott. Kicsit fájt... De nem ez aggasztott, hanem az, hogy nem fájt annyira, mint amennyire kellett volna. Szerettem Petit. Végtelenül szerettem... Mégsem éreztem úgy, hogy féltékeny lennék. Inkább elindultam tovább a pályán, és hagytam őket. Néha hátra pillantottam, és láttam, hogy nevetnek, vagy éppen egymást heccelve lökdösődnek. És azért könnyek gyűltek a szemembe. Valahogy az egész helyzet úgy hozta, hogy a düh, meg a rengeteg érzés hajtott, ami kavargott bennem. Sokkal gyorsabban haladtam. Legyőztem a félelem, miközben Petiék még csak észre sem vették. De belejöttem. Már tök jól haladtam, amikor megpillantottam magamhoz egészen közel Milánt. Érdeklődve figyeltem, hogy miért állt meg.
-Baj van, Milo? -kérdeztem kicsit ijedten, amikor odaértem a háta mögé. Megfordult, így mindössze pár centire álltunk egymással szemben. Fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A szívem hevesen vert a mellkasomban, mint minden alkalommal, amikor a közelemben volt... Olyan vágyat éreztem, hogy megcsókoljon, hogy szinte megrémített. Megrémített a tudat, hogy mit érzek iránta. Nem akartam beismerni. Nem mertem. Mindig inkább a biztonságot választottam. 𝐷𝑒 𝑏𝑖𝑧𝑡𝑜𝑠, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑎𝑧 𝑎 𝑗𝑜́ 𝑛𝑒𝑘𝑒𝑚? Mostmár nem először merült fel bennem a gondolat.
-Nincs baj. Ne ijedj meg, jó? -tette óvatosan a hatalmas tenyerét az arcomra. Az egész testem bizseregni kezdett ettől kis ártatlan érintéstől. Az érzéstől lehunytam a szemem és felsóhajtottam. 𝑂́... 𝐻𝑜𝑔𝑦 𝑎𝑧 𝑎...! 𝐸𝑧𝑡 𝑚𝑜𝑠𝑡 𝑡𝑒́𝑛𝑦𝑙𝑒𝑔 𝑛𝑒𝑚 𝑏𝑖́𝑟𝑡𝑎𝑚 𝑣𝑖𝑠𝑠𝑧𝑎𝑡𝑎𝑟𝑡𝑎𝑛𝑖?! Milo óvatosan elmosolyodott az őszinte, önkéntelen reakciómra. A másik kezét is az arcomhoz emelte. Viszont ekkor nagyon megijedtem. Egy hosszú vágás húzódott végig a tenyerén, ami eléggé vérzett.
-Jézusom, Milo! Mi történt?! Ezt... Ezt meg hogy szerezted? -vettem a kezembe a sérült kezét ijedten.
-Áh... Csak kicsit beakadt egy szögbe. -vonta meg a vállát, mintha nem igazán érdekelné, hogy folyik a vér a tenyeréből.
-Jó... Ezzel most azonnal lemegyünk a pályáról! -szóltam idegesen. Remegett a hangom. Nagyon aggódtam. Lehet, hogy túlreagáltam, de nála már egy kis sérülés is jobban aggasztott, mintha a sajátom lenne.
-Hé! Kicsi! Ne pánikolj! Semmi bajom. -simította végig az arcom mosolyogva.
-Milán! Vérzik a kezed! Folyamatosan! Induljál lefelé, de villám gyorsan! Ne mondjam mégegyszer! -mutattam a létra felé, ami már a pálya vége volt.
-Édes amikor parancsolgatsz! -billenette oldalra a fejét. Hihetetlenül aranyos volt, de féltettem. Nagyon féltettem. Nem állhattam ott őt csodálva percekig, bármennyire is szerettem volna.
-Légyszi, Milááán! Ez komoly! A kedvemért! -néztem rá csípőre tett kézzel.
-Jó jó, Kicsi! Megyek már! -tette fel védekezés képpen a kezeit.
Amikor leértünk egyszerűen csak megragadtam az ép kezét és elkezdtem húzni magam után. Ő nevetve jött utánam.
-Kis harcias! -suttogta a hátam mögül a fülembe, amikor megálltunk. Végigfutott a hátamon a hideg, a lehető legjobb értelemben.
-Ülj le ide, és add a kezed! -néztem rá még mindig szigorúan. Engedelmeskedve leült a padra és felém tartotta a sérült kezét. Már alig vérzett, de azért elég csúnya volt a vágás. Óvatosan lefertőtlenítettem neki, mire felszisszent.
-Fájt? -kérdeztem ijedten.
-Nem. -tudtam, hogy hazudik. -Csináld csak. -suttogta, miközben végig engem nézett. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Én baromira zavarban voltam. Miután lefertőtlenítettem a kezét, óvatosan bekötöztem.
-Kész is.... Legközelebb azért...jobban vigyázz magadra. -suttogtam, miközben ő közelről nézett a szemembe, én alig mertem ránézni. Inkább a kezemet figyeltem.
-Fáj...Kapok rá gyógypuszit? -vágott szomorú kiskutya arcot, aminél aranyosabbat még életemben nem láttam.
-Persze. -nevettem el magam. Megfogtam a kezét ami kb kétszer akkora volt, mint az enyém... 𝑇𝑒́𝑛𝑦, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑎𝑧 𝑒́𝑛 𝑘𝑒𝑧𝑒𝑚 𝑖𝑠 𝑘𝑖𝑐𝑠𝑖, 𝑑𝑒 𝑎𝑧 𝑜̈𝑣𝑒́, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑙𝑒ℎ𝑒𝑡 𝑖𝑙𝑦𝑒𝑛 𝑛𝑎𝑔𝑦? Pár pillanatig csak csendben néztem. Hatalmas tenyere és hosszú, de kecses ujjai vannak. 𝑇𝑜̈𝑘𝑒́𝑙𝑒𝑡𝑒𝑠. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla. Egy apró kis puszit nyomtam a kötés tetejére, mire halványan elmosolyodott. Még mindig a kezemet fogta, és apró köröket rajzolva rá, simogatni kezdte. Nem bírtam elhúzni a kezem, vagy azt mondani, hogy ne csinálja ezt. Életemben nem éreztem még ilyet. De azért rosszul éreztem magam Peti miatt. De aztán az is eszembe jutott, hogy pár perce láttam őt Gerdával.
-Eszti... -szólalt meg hirtelen Milo. 𝐺𝑦𝑜̈𝑛𝑦𝑜̈𝑟𝑢̋𝑒𝑛 ℎ𝑎𝑛𝑔𝑧𝑖𝑘 𝑎 𝑠𝑧𝑎́𝑗𝑎́𝑏𝑜́𝑙 𝑎 𝑛𝑒𝑣𝑒𝑚... Már ettől is kirázott a hideg. Csak csendben néztem és vártam, hogy folytassa. 𝑂𝑙𝑦𝑎𝑛 𝑠𝑧𝑒́𝑝𝑒𝑛 𝑐𝑠𝑖𝑙𝑙𝑜𝑔 𝑎 𝑠𝑧𝑒𝑚𝑒 𝑒𝑏𝑏𝑒𝑛 𝑎 𝑓𝑒́𝑛𝑦𝑏𝑒𝑛...
-Itt is fáj... -mutatott lassan a szájára, miközben picit oldalra billentette a fejét. A szívem kb olyan hevesen vert, hogy azt hittem, ott helyben elájulok. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, már csak a gondolattól, hogy megcsókolom. Az ijeszett meg a legjobban, hogy mennyire szerettem volna, és hogy tudtam, hogy ez mennyire helytelen.
-Milán... -kezdtem volna tiltakozni kétségbeesetten. De az egyik kezével megfogta az állam, és óvatosan maga felé kezdett húzni.
-Eszti... Csak egy kicsit... Gyógyíts meg, kérlek! -suttogta már csak pár centire az ajkaimtól. A haja súrolta a homlokom, az orrunk összeért. A szeme csillogott, a pupillái hatalmasra tágultak. De nem csókolt meg. Tudta, hogy nem szabad... Úgyhogy várt.
-A rohadt életbe! -fakadtam ki, és nem törődve a következményekkel, a nyakába kapaszkodva megcsókoltam. Egyből visszacsókolt. Átkarolta a derekam, és szorosan magához húzott, úgyhogy a lábaim az ölébe kerültek. Amit éreztem, szinte hihetetlen volt. Soha nem gondoltam, hogy egy csóknak ekkora ereje van. Nem tudom, ez a srác mit művel velem, de az biztos, hogy ez valami teljesen rendkívüli. Úgy éreztem, mintha ezer tűzijáték robbanna a testemben. A melegség és a libabőr az egészet átjárta. Mintha életemben először csókoltak volna meg. Éreztem, hogy az ő szíve is ugyanolyan gyorsan dübörög a mellkasában, mint az enyém. Az ajkaink úgy illeszkedtek egymáshoz, mintha csak egymáshoz tartoznának. Az ujjai lassan a hátamat simogatták, a másik keze hüvelykujjával az arcomat cirógatta. Csak akkor váltunk szét, amikor már muszáj volt levegőt vennünk. Meghökkenve néztünk egymásra. Mintha el sem hinnénk a történteket. Az érzést. Azt a leírhatatlan csókot, ami közte és köztem az előbb történt. Levegőért kapkodva, kipirult arccal néztük egymást. Az agyam vadul kattogott. 𝑉𝑎𝑗𝑜𝑛 𝑒𝑧 ℎ𝑎𝑡𝑎𝑙𝑚𝑎𝑠 ℎ𝑖𝑏𝑎 𝑣𝑜𝑙𝑡? 𝑁𝑒𝑚 𝑡𝑒ℎ𝑒𝑡𝑒𝑚 𝑒𝑧𝑡 𝑃𝑒𝑡𝑖𝑣𝑒𝑙. 𝑉𝑖𝑠𝑧𝑜𝑛𝑡 𝑒𝑧 𝑎𝑧 𝑒́𝑟𝑧𝑒́𝑠... 𝑀𝑖𝑙𝑎́𝑛... 𝑂̋... 𝑂𝑙𝑦𝑎𝑛 𝑚𝑎́𝑠...
Tehetetlenül néztem Milánt... Annyira szerethető volt... Annyira más, mint a többi srác akivel eddig találkoztam.
-Meggyógyultam... -suttogta egy csábos félmosolyra húzva a száját...

ೋ❀❀ೋ═══ ❀ ═══ೋ❀❀ೋ
Sziasztok! :)
Sok- sok idő után újra megérkeztem. Ne tudjátok meg, mekkora boldogság ez nekem. Visszatértem a szereplőimhez, a szerelmeimhez (itt most Petite és Milora gondolok😅🥰), és persze hozzátok.
Ez a rész kicsit hosszabbra sikeredett, de személy szerint nagyon közel áll a szívemhez.
Nektek hogy tetszett? Elég sokkoló volt? Írjátok meg kommentben!
Hiányoztatok! Jó újra itt lenniiii. <3