Fiatal és őrült (VALMAR ff) ✔️

Amikor 𝑚𝑒𝑔𝑖𝑔𝑒́𝑧𝑡𝑒́𝑙...

-Peti! Én meg tudom magyarázni! -szóltam a telefonba a sírás szélén állva.
-Ezen mit magyarázol meg? Megcsókoltátok egymást, nem? -vágott vissza egyből idegesen.
-Igen, de az... -kezdtem bele, de egyből félbeszakított.
-Nem lehet elég jó magyarázatod. Megcsókoltad a legjobb barátomat miközben velem voltál? Valahogy elviselem, ha egyszerűen félredobsz, vagy csak ok nélkül szakítasz velem, de te is tudod, hogy ha valaki megcsal, azt nem tűröm szó nélkül. -hallottam, hogy a végén elcsuklik a hangja. Olyan szörnyen éreztem magam, hogy legszívesebben fejbe vertem volna magam, de rohadt erősen. 𝑂̋ 𝑛𝑒𝑚 𝑒𝑧𝑡 𝑒́𝑟𝑑𝑒𝑚𝑒𝑙𝑡𝑒. 𝑀𝑖𝑛𝑑𝑖𝑔 𝑚𝑒𝑙𝑙𝑒𝑡𝑡𝑒𝑚 𝑣𝑜𝑙𝑡, 𝑒́𝑛 𝑝𝑒𝑑𝑖𝑔 𝑚𝑒𝑔𝑐𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙𝑡𝑎𝑚 𝑎 𝑙𝑒𝑔𝑗𝑜𝑏𝑏 𝑏𝑎𝑟𝑎́𝑡𝑗𝑎́𝑡. És hiába éreztem magam kurva rosszul, azt a csókot még most sem éreztem hibának. Nem bántam meg... Pedig tudom, hogy kellett volna...
-Tudom, Peti. Nagyon- nagyon sajnálom. Hol vagy most? -kérdeztem bűnbánóan.
-Szerinted ezek után majd elmondom?!-nevetett fel idegesen.
-Petiii! Ne legyél már ekkora fasz! Legalább hadd próbálja meg megmagyarázni! -hallottam a háttérben egy ismerős lányhangot. Ez csak Gerda lehet... 𝐷𝑒 𝑚𝑖𝑡 𝑘𝑒𝑟𝑒𝑠 𝑜𝑡𝑡? 𝑃𝑒𝑡𝑖𝑣𝑒𝑙... 𝐾𝑒𝑡𝑡𝑒𝑠𝑏𝑒𝑛...
-Gerda is ott van veled? -vontam kérdőre összezavarodva.
-Igen. Csak tudod... Az a különbség kettőnk között, hogy nekem nem jutott eszembe megcsókolni, a barátnőm barátnőjét. -vágta a fejemhez keserűen, mire lefolyt az első könnycsepp az arcomon. Igaza volt. Ezt megérdemeltem.
-Péter! Ne baszogatsd a legjobb barátnőmet, mert megverlek! Úgyis meg tudja magyarázni. A nyaraló kertjében vagyunk, babám! -intézte hozzám a szavait Gerda.
-Ezt most miért kellett?! Szerinted nem jogos, hogy haragszom rá? -hallottam Peti ideges hangját, mielőtt letették volna. Szipogva a nyaraló felé vettem az irányt. Rohantam. Nem érdekelt a rossz bokám, ami nyár eleje óta alig működött a gördeszkás balesetem miatt. Mindennél jobban helyre szerettem volna hozni. Viszont kár volt ennyire futni, mert hirtelen kicsúszott alólam a lábam. Az éppencsak helyrejött bokám megint teljes erőből alám fordult. Éles fájdalom hasított belé, miközben a betonra estem. A fájdalom végigkúszott egészen a combomig. Ismerős volt az érzés, csak most kb még tízszer annyira fájt.
-A rohadt életbe! -töröltem le a fájdalomtól lefolyt könnyeket az arcomról. 𝑀𝑜𝑠𝑡 𝑚𝑒𝑔 𝑚𝑖 𝑎 𝑓𝑟𝑎𝑛𝑐𝑜𝑡 𝑐𝑠𝑖𝑛𝑎́𝑙𝑗𝑎𝑘?!
Megpróbáltam megmozdítani a bokámat, de amikor szép lassan lenéztem rá, láttam, hogy teljesen természetellenes helyzetben áll. Nagyon kétségbeejtően nézett ki. A telefonomért nyúltam a farzsebembe, hogy valakit felhívjak. A tenyereim is égtek a horzsolásoktól. Nagy nehezen kihalásztam az igencsak viharvert készüléket a zsebemből. De nem kapcsolt be... Hiába nyomkodtam a gombot az oldalán, a kijelző sötét maradt. Megpróbáltam feltápászkodni, de szinte egyből rájöttem, hogy esélytelen, hogy ezzel a bokával járni tudjak. Egyre sűrűbben érték az arcomat a könnyek. 𝑆𝑒𝑛𝑘𝑖 𝑛𝑒𝑚 𝑓𝑜𝑔 𝑚𝑒𝑔𝑡𝑎𝑙𝑎́𝑙𝑛𝑖. 𝐼𝑡𝑡 𝑟𝑎𝑔𝑎𝑑𝑡𝑎𝑚. Nagyot sóhajtva, végső kétségbeesésemben végigfeküdtem az úton és a csillagokat néztem. Az egész lábam lüktetett, a szememet annyira csípték a könnyek, hogy a csillagokból is csak néhány fényesebb pacát láttam. Közben még nyomkodtam a telefonom, de semmi reakciót nem adott. Már éppen beletörődtem a sorsomba, amikor lépteket hallottam a közelemben. Minden erőmet összeszedve felültem. Szép lassan kirajzolódott előttem az alakja, amit száz közül is felismerek. Ahogy észrevett gyorsított a léptein, és ahogy meggyőződött arról, hogy én vagyok, teljes erőből rohanni kezdett. 𝐴 𝑡𝑜𝑟𝑘𝑜𝑚 𝑜̈𝑠𝑠𝑧𝑒𝑠𝑧𝑜𝑟𝑢𝑙𝑡. 𝐸𝑟𝑟𝑒 𝑚𝑒́𝑔𝑖𝑠 𝑚𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖 𝑒𝑠𝑒́𝑙𝑦 𝑣𝑜𝑙𝑡?! Könnyes szemekkel figyeltem, ahogy leguggol mellém.
-Úristen! Jól vagy, Eszti? Mi történt? -kérdezte idegesen.
-A bokám... -szipogtam ijedten, mire közelebb hajolt a lábamhoz, hogy megnézze. Láttam rajta, hogy eléggé megijed attól, amit lát, de nem mondta. Nem akart megijeszteni.
-Tudod mozgatni? -nézett rám óvatosan. A szemében észrevehető volt, hogy haragszik rám.... Megpróbáltam megmozgatni a sérült lábam, de alig sikerült. Az is kínkeservesen.
-Nem baj, ha...? -kérdezte mielőtt hozzáért volna, mire csak bizonytalanul megráztam a fejem.
-Nem baj... -suttogtam, miközben éreztem, ahogy gyengéden átfogja a bokám. Felszisszentem. Szép lassan végigsimította, hogy megérezze, mennyire gáz a helyzet. Igaz, hogy fájt, de az egész testem libabőrös lett. Még mindig megborzongtam már attól is, ha csak egy pillanatra hozzám ért. Csak őt figyeltem, miközben a könnyek megállás nélkül folytak a szememből. Láttam rajta, ahogy gondterhelt arccal próbálja kitalálni a megoldást.
-Oké. Akkor most felhívom Maricsot, hogy jöjjön ide kocsival, addig meg elindulunk. -határozta el magát, de én ijedten néztem rá.
-De Milo! Én most képtelen vagyok lábra állni. -ráztam meg a fejem kétségbeesetten, mire óvatosan elmosolyodott.
-Ahhoz képest, hogy milyen okos lány vagy, néha annyira buta dolgokat tudsz mondani. -forgatta meg a szemét, és még mielőtt bármit válaszolhattam volna, a karjaiba kapott. Ahogy a levegőbe emelt automatikusan a mellkasának döntöttem a fejem. Az illata megint bekúszott az orromba... A szívem hevesen vert. Bíztam benne. Jobban, mint bárki másban, de közelsége megint teljes libabőrt váltott ki belőlem. Úgy indult el velem, mintha valami apró kis tárgyat tartana a karjaiban. Mintha egy kis súlyom sem lenne. Láttam az arcán, hogy nagyon koncentrál és vigyáz rám, hogy most már semmi bajom ne eshessen. De nem szólt hozzám egy szót sem... Ebből tudtam, hogy dühös rám. Még mindig... Nagyon.
-Felhívnád Maricsot? Ott a telóm a farzsebemben... -szólalt meg hirtelen.
-Persze...- válaszoltam, még mielőtt átgondolhattam volna, hogy valójában mi is fog történni. Amikor rájöttem, egy kicsit meghökkentem. 𝑆𝑧𝑜́𝑣𝑎𝑙 𝑎 𝑓𝑎𝑟𝑧𝑠𝑒𝑏𝑒𝑑𝑏𝑒𝑛, 𝑚𝑖?! 𝐸́𝑠 𝑒́𝑛 𝑣𝑒𝑔𝑦𝑒𝑚 𝑘𝑖 𝑜𝑛𝑛𝑎𝑛... 𝐻𝑎́𝑡 𝑒𝑧 𝑒́𝑟𝑑𝑒𝑘𝑒𝑠 𝑙𝑒𝑠𝑧. De úgy voltam vele, hogy megteszem érte. Azért durva lenne kilométereket engem cipelnie. Elkezdtem hátrafelé nyújtogatni a kezem, és próbáltam elérni a telefonját. Sikertelenül. Végül az lett belőle, hogy véletlen megcsaptam a seggét. 𝐵𝑟𝑎𝑣𝑜́ 𝐸𝑠𝑧𝑡𝑖! 𝐶𝑠𝑎𝑘 𝑔𝑟𝑎𝑡𝑢𝑙𝑎́𝑙𝑛𝑖 𝑡𝑢𝑑𝑜𝑘!
-Bocs. -tört ki belőlem a nevetés a helyzet abszurditásán. Éreztem, hogy Milo is jól szórakozik, mert rázkódni kezdett a válla.
-Mivan, Kicsi? Beindultál? Jó a seggem?! -kérdezte a szemöldökét vonogatva, mire csak elvörösödve csaptam egyet a mellkasára.
-Olyan hülye vagy! Miért nem hívtad akkor Maricsot, amikor még nem indultunk el? -kértem számon rajta, mire ingerült választ kaptam.
-Mert mondjuk nem akartam, hogy ott feküdj a hideg betonon. És mert mondjuk azt akartam, hogy minél hamarabb lásson egy orvos, mert ez elég komolynak tűnik. És mondjuk kurvára aggódom. Csak ennyi... -fakadt ki teljesen őszintén. Baromira megmelengette a szívemet. 𝑇𝑒́𝑛𝑦𝑙𝑒𝑔 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒 𝑎𝑔𝑔𝑜́𝑑𝑖𝑘 𝑚𝑖𝑎𝑡𝑡𝑎𝑚? 𝐾𝑜𝑚𝑜𝑙𝑦𝑎𝑛 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑡 𝑗𝑒𝑙𝑒𝑛𝑡𝑒𝑘?
𝑀𝑖𝑎𝑡𝑡𝑎𝑚 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒 𝑖𝑑𝑒𝑔𝑒𝑠? Ez kurva jól esett. De azért eléggé meg is ijesztett. Végig éreztem, hogy valami azóta sem oké a lábammal, de ő azért elfelejttette velem pár percre.
-Jó, ne haragudj! Ez nem neked szólt Milo... Én csak... -kezdtem mentegetőzni, mire csak megrázta a fejét.
-Mindegy. Gyere, leteszlek egy kicsit... Meg tudsz állni féllábon? -nyúlt a derekamhoz, miközben óvatosan talpra állított. Ebben a helyzetben, hogy a sérült lábam, csak lógattam a levegőben, még jobban belenyilallt a fájdalom. Szerintem Milo észre vehette rajtam, hogy jobban fáj, mert gyorsan a fülembe suttogta:
-Kitartás! Úgyis túléled, te őrült nőszemély! -hallottam a hangján, hogy vigyorog. Miközben Maricsot hívta, erősen tartott a karjával, és néha óvatosan simított egyet a hátamon, mintha véletlen lenne. Miután lebeszélte a dolgot Petivel, (aki annyira megrémült, hogy én is hallottam, ahogy üvölt a telefonba, ami tök aranyos volt) újra felvett a földről, és tovább sétált. Miközben csendben haladtunk, felnéztem az arcára. Alulról csak még hangsúlyosabbá váltak a hosszú szempillái, amik a szemeit keretezték. Óvatos mosoly kúszott a számra. 𝐸𝑙𝑚𝑜𝑛𝑑ℎ𝑎𝑡𝑎𝑡𝑙𝑎𝑛𝑢𝑙 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑒𝑚 𝑜̋𝑘𝑒𝑡... Olyan vágyakozás fogott el, hogy megint megijedtem magamtól... Annyira vonzott ez a srác... Olyan más volt, mint bárki akivel eddig találkoztam... Az életemet is rábíztam volna... Mióta csak ismertem, csodáltam... Elvarázsolt... Magához láncolt... Rengetegszer... És ami talán a legvonzóbbá tette, az az volt, hogy úgy csinált, mintha erről fogalma sem lenne...
-Köszönök mindent, Zsiráf! -suttogtam neki halkan, mire lenézett rám.
-Zsiráf? -vonta össze a szemöldökét szórakozottan. -Nem én vagyok a zsiráf, inkább te vagy a törpe...
-Hé! Ne tegyél diszkrimináló megjegyzéseket a magasságomra! Ezt kikérem magamnak! -háborodtam fel, de valójában nagyon édesnek tartottam.
-Jó, jó. Nyugi. Nem fogok. -nevette el magát. Már éppen mondani akartam, hogy kösz, amikor hozzátette:
-Törpilla...

ೋ❀❀ೋ═══ ❀ ═══ೋ❀❀ೋ
Sziasztok!
Megérkeztem az új résszel, nagyon remélem, hogy tetszett. Izgatottan várom a véleményeteket. ;)
Nagyon remélem, hogy nem érzitek vontatottnak a részeimet, vagy nincs vele problémátok. Nagyon jól jönne pár visszajelzés! Írjatok, légysziii! 😘
Puszi :3