Fiatal és őrült (VALMAR ff) ✔️

Amikor 𝑎𝑧𝑡 ℎ𝑖𝑡𝑡𝑒𝑚...

Az ajtó hirtelen kinyílt. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam. Mariccsal találtam szemben magam. Összevont szemöldökkel nézett rám.
-Te... Te meg mit keresel itt, Eszti?  Ilyenkor... -tette hozzá furcsán, miközben kitárta előttem az ajtót, én pedig besiettem mellette. Levettem a cipőmet. Végig éreztem magamon a furcsálló tekintetét. Miután felegyenesedtem,  magamhoz húztam egy ölelésre. Pár pillanatig a karjaiba zárt, aztán eltoltam magamtól. Ideje volt választ adnom a kérdésére.
-Milot... Milot keresem... -vettem egy mély levegőt. És a szememmel már keresni kezdtem őt, hátha ott van. Peti zavartan megvakarta a tarkóját.
-Nincs itthon. -jelentette ki halkan, mire ijedten rá kaptam a tekintetem. - Miért keresed ilyenkor? Történt valami, Eszti? Hajnali háromnegyed kettő van... -sóhajtott fáradtan. Gondterhelt arccal fürkészett engem.
-Tudom... Tudom, Peti. Sajnálom. Én csak... Rájöttem, hogy kegyetlenül szeretem... -sóhajtottam bevallva neki is mindent. Erre rögtön elmosolyodott.
-Végre már... El se hiszem, baszdmeg! -nevetett fel. -Hallottad az új számot, kislány? -vonta össze a szemöldökét kíváncsian.
-Igen... Pont ettől lett világos minden. Istenem, Peti! Olyan hülye voltam... Hogy tehettem ki őt ennek?! -ráztam a fejem szomorúan. -Meg kell találnom.
-Az a baj, hogy nem tom, hova ment. Lelépett kb negyed órája. Nem mondott semmit. Meg kéne várnod itt. Nehogy hazamenj egyedül ilyenkor! -fürkészett szigorúan, mire elmosolyodtam. 𝑂𝑙𝑦𝑎𝑛 𝑐𝑢𝑘𝑖, 𝑎𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑓𝑒́𝑙𝑡. -Felhívjam? -vette ki a farzsebéből a telefonját.
-Az jó lenne. -rogytam le a kanapéra fáradtan. Miközben a telefon elkezdett kicsöngeni, ő is lehuppant mellém. Egyszercsak meghallottuk, hogy Milo telefonja a szobájából csörög. 𝐵𝑎𝑠𝑠𝑧𝑢𝑠! 𝑀𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑛𝑒𝑚 𝑣𝑖𝑡𝑡𝑒 𝑚𝑎𝑔𝑎́𝑣𝑎𝑙? Sírhatnék tört rám. Elmondhatatlanul szeretem ezt a srácot. Ha bármi baja esne, soha nem bocsátanám meg magamnak. Ijedten néztünk egymásra.
-Mi a faszomért nem képes magával vinni? -rúgott bele az előttünk álló kis dohányzóasztalba idegesen Peti.
-Nem tudom... De úgy féltem... Ugye nem fog semmi hülyeséget csinálni, Peti? -hajtottam a fejem a legjobb barátom vállára elkeseredetten. Nyugtatóan simogatni kezdte a hajam és csitítgatott.
-Nem lesz semmi baja... -suttogta, de elég bizonytalan volt a hangja. Húsz percig ültünk így. Teljes letargiában. Idegesek és iszonyatosan fáradtak voltunk. Már félálomban ültem Peti mellett, aki minden haverjukat felhívta, hogy nincs-e náluk Milo. Nyoma sem volt. Aztán váratlanul egy kulcs kezdett csörögni a zárban. A szívem a torkomban dörömbölt. Petivel egyszerre ugrottunk fel a kanapéról. 𝐴𝑘𝑘𝑜𝑟 𝑚𝑜𝑠𝑡, 𝑣𝑎𝑔𝑦 𝑠𝑜ℎ𝑎, 𝐸𝑠𝑧𝑡𝑖... Vettem egy mély levegőt és figyeltem, ahogy kinyílik az ajtó. Nem az lépett be rajta először, akit vártam. Egy viszonylag alacsony, gyönyörű szőke lány. Hatalmas zöld szemei voltak. Aranyhajhoz tudtam volna hasonlítani. Kíváncsian nézett rám, aztán Petire de nem szólt egy szót sem. 𝐼𝑠𝑡𝑒𝑛𝑒𝑚... 𝐾𝑖 𝑒𝑧 𝑙𝑎́𝑛𝑦? És... Aztán meghallottam az Ő hangját... Akkor hullottam darabokra.
-Szevasz Tesó! -szólalt meg Milo miközben belépett az ajtón. Még nem láttam őt, mert a lány és a szekrény az előszobában kitakarták előlem. Ahogy a szőke lány nézett rá. Mosolygott. Milo is rá. 𝑁𝑒𝑚 𝑘𝑒𝑙𝑙𝑒𝑡𝑡 𝑣𝑜𝑙𝑛𝑎 𝑖𝑑𝑒𝑗𝑜̈𝑛𝑛𝑜̈𝑚... Az első könnycsepp villámgyorsan száguldott le az arcomon. Aztán beljebb léptek. És akkor már ott állt velem szemben. Szokás szerint a lélegzetem is elállt, ahogy a szemembe nézett. A torkom összeszorult, ahogy a Milo mellett álló lány belekarolt a fiúba, akit szeretek.  A lábam automatikusan mozdult. Nem bírtam nézni, hogy megint egy másik lánnyal van. Felvettem a cipőm. Villámgyorsan ajtóhoz léptem és kivételévelesen a lifthez mentem. A szívem megszakadt. Úgy éreztem mindjárt összeesek a fájdalomtól. Milónak ideje sem volt reagálni az egészre, már bezárult az ajtó, de még hallottam a hangját. Nem tudtam kivenni, mit mond. Úgy hangzott mintha a nevem lett volna többször egymás után, de nem voltam biztos benne. A liftben egészen a földig csúsztam, és iszonyatos zokogás jött rám. Úgy éreztem, minden erőm elment. Csak el akartam őt felejteni. 𝑀𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑛𝑒𝑚 𝑡𝑢𝑑𝑜𝑚 𝑣𝑒́𝑔𝑟𝑒 𝑒𝑙𝑒𝑛𝑔𝑒𝑑𝑛𝑖 𝑜̋𝑡? 𝑀𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑛𝑒𝑚 𝑡𝑢𝑑𝑜𝑚 𝑣𝑒́𝑔𝑟𝑒 𝑘𝑖𝑣𝑒𝑟𝑛𝑖 𝑎 𝑓𝑒𝑗𝑒𝑚𝑏𝑜̋𝑙? 𝑁𝑒𝑚 𝑖𝑠 𝑟𝑜́𝑙𝑎𝑚 𝑠𝑧𝑜́𝑙 𝑎 𝑠𝑧𝑎́𝑚... 𝐾𝑎́𝑟 𝑣𝑜𝑙𝑡 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒 𝑏𝑒𝑙𝑒𝑒́𝑙𝑛𝑒𝑚 𝑚𝑎𝑔𝑎𝑚... Ahogy leértem a földszintre gyorsan feltápászkodtam és miután kinyílt az ajtó, kifutottam az utcára. Egy pillanatra hallottam, hogy valaki siet lefelé a lépcsőn, de én is csak ugyanezt tettem. Rohantam a hazáig vezető úton. Sötét volt. És nagyon hideg. A mellkasom fájt, a szememet marták a könnyek...  Csak Milánt láttam magam előtt. Azokat a barna szemeket, amiktől nehezen tudtam lélegezni, mióta csak először beléjük ütköztem az után a koncert után. Az illatát, amit mindenhol éreztem... Akkor is ha nem volt ott... Az ajkait, amik nem is olyan rég az enyémen voltak... A hangját...amitől minden alkalommal libabőrös lettem... Ami a fülemben csengett, hiába hallgattam akármi mást... Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy majd utánam jön. De miért is tette volna? Hisz nem egy romantikus filmben vagyunk... Az élet sosem olyan, hiába reménykedünk...