Nagyapám Birtoka ··· (Befejezett Történet)

6. fejezet

A ház előtt állva elmerengett a harangszó jelentőségén..

Ez nagyon furcsa. A palota harangszójáról is olvastam pár napja, sok mindent jelenthet. Fontos személy érkezését, veszélyt, közösségi esemény kezdetét vagy akár vallási kötelezettséget is jelezhet – gondolta végig.

Mégis haragudott a férfira. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, hogy mi.

Samanthának furcsa előérzete támadt, a harangok újra csendültek, most még erőteljesebbnek hallotta és tovább is tartott, mint az előző.
A hirtelen támadt csend és apró, de erős fuvallatok rosszat sejtettek. A nap mintha eltűnt volna, pedig még csak délután volt, messze volt még az este. Samantha kilépett a ház mögül és körülnézett.
A sivatag irányából hatalmas homokvihar tartott felé, csak állt ott, teljesen letaglózva a látványtól, amikor egy erős kéz megragadta a karját és szembe fordította magával.

– Samantha! Jön a homokvihar! – kiabált Safiyah, az egyre erősebb szél miatt alig lehetett érteni amit mondott.

Sam olvasott erről is, tudta, hogy ez komoly veszélyt jelent és rájött, hogy a harangszó is ezt jelzi, ami újra megkondult.

– Safiyah – csuklott el a hangja a rémülettől. Mereven kapaszkodott az asszonyba, aki behúzta őt a házba.

❤️

Rashid meghallotta a palota felé vezető úton az újabb figyelmeztetést és tudta mi fog következni. Éles kanyart írt le lovával és Samantha háza felé vette az irányt.
Ahogy a ház felé közeledett, meglátta Safiyaht, ahogy éppen betuszkolja a lányt az ajtón, így azonnal visszafordult és folytatta útját a palota felé.
Időközben feltámadt a viharos erejű szél és arcába húzta a kendőt, épp csak a szeme látszott ki, amit csíptek a belecsapódó homokszemcsék.

❤️

– Gyerünk, zárd be az ajtót, én bezárom az ablakokat! – kiabált még mindig Safiyah, az odakint dúló szél annyira hangos volt, hogy minden szava eltörpült mellette.

Samantha remegő kézzel zárta be az ajtót és rögzítette a zárat.
Az ablakokhoz sietett, ahol Safiyah már erőlködött az utolsó zár rögzítésén. A szél üvöltött a ház körül, mintha démonok tombolnának odakint, és a homokszemcsék úgy verődtek az ablakokhoz, mintha esőcseppek lennének.
A homokvihar minden erejével lecsapott a házra. A szél fütyült és süvített, a homok vakító, aranyszínű függönyt vont a látóhatár köré.
Odabent a két nő egymásra nézett.

– Safiyah! Félek! – bújt hozzá a lány.

Safiyah erősen ölelte és simogatta a hátát, majd lefejtette magáról a lány karjait, intett neki, hogy várjon.
Bement a fürdőszobába, hogy két kendőt benedvesíthessen.

– Tessék! Ezt tedd az arcod elé és igyekezz minél kevesebbet belélegezni ebből a finom porból! – nyújtotta át neki az egyiket, a másikkal gondosan fedte a saját arcát.

Csak a szemei látszottak ki, Sam követte a példáját, de még mindig reszketett.
Leültek a párnákra és szorosan összebújtak.

A homokvihar tombolt odakint, a szél szinte megrázta az egész épületet. A homok minden kis rést megtalált, és a ház belsejébe is behatolt.
A villámlás távolról villant fel, megvilágítva a homokkal teli eget, de az eső nem érkezett meg, csak a könyörtelen homokvihar.
Mindenütt homok volt, és az apró szemcsék csikorgó hangot adtak, ahogy az ablakok és ajtók résein keresztül bejutottak.
A két nő igyekezett minél kevesebbet mozogni, hogy a lehető legkevesebb homokot lélegezzék be.
Vártak és remélték, hogy a vihar hamarosan elvonul.