Nagyapám Birtoka ··· (Befejezett Történet)

12. fejezet

A másnapra beszélt találkozó hamar elérkezett.
Samantha csak sokára tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel.
Végül egy hosszú fehér szoknya és egy piros hosszú ujjú blúz mellett döntött.
Haját magas copfba kötötte és tett magára némi sminket, hogy az arcának sápadtságát elfedje.
Szokásához híven, Mark kicsit késett, de arca vidám volt, amikor Samantha ajtót nyitott neki.
Sam kezet nyújtott neki, de Mark kézfogás helyett inkább átölelte a derekát és magához húzta.

– Szia! Jó látni! Miért vagy ilyen zaklatott? Tudok segíteni? – suttogta a lány hajába a kérdéseket, majd kicsit ellépett tőle, hogy alaposan is megvizsgálhassa.

Samantha belenézett a férfi mélykék szemébe és érezte, hogy elpirul.
Nem értette miért, hiszen eddig erre még sosem volt példa.
Jól esett neki Mark közelsége, megnyugtatta valamennyire. Sőt, nagyon is erősen tört rá a nyugalom.
Most itt, távol a Perzsa-öböltől, a régi ismerősével olyan távolinak tűnt minden.
Mintha meg sem történt volna.
Az eddig benne lapuló félelem eltűnt belőle.

– Én is örülök, hogy látlak – eresztett meg Sam egy halvány mosolyt és terelte a témát, hogy ne kelljen válaszolnia. Persze Markot nem tudta így lerázni.

– Utoljára akkor néztél ki így, amikor az a szemét James.. – inkább elhallgatott a mondanivalója felénél, mert nem akarta a lányt emlékeztetni arra a szörnyű időszakra.

– Kérlek, ne beszéljünk róla – horgasztotta le Sam a fejét.

– Rendben van. Miről beszélgessünk? Hogy érezted magad a sivatagban? Hoztál nekem egy kis homokot onnan? – kérdezte Mark viccelődve.

– Jól éreztem magam. Egészen az elrablásomig.. – itt Samantha hangja megbicsaklott és mély levegőt vett.

A fenébe, ezt nem kellett volna mondanom – gondolta mérgesen.

– Tessék? Elrablás? – hűlt el Mark.

Na gyerünk, gyorsan találj ki valamit, az igazat nem fedheted fel – rótta meg magát.

– Nos, igen. A helyiek nem igazán szeretik az amerikaiakat, mondjuk így. De ne aggódj, nem történt bajom. A rendőrség kiváló munkát végzett és hamar rám találtak – hadarta gyorsan el, hogy ne kelljen részletekbe bocsátkoznia.

– Te jó ég! Ugye nem bántottak téged? – kérdezte Mark őszinte aggodalommal a hangjában.

– Nem. Nincsen bajom a horzsolásokon kívül, amit a kötelek okoztak.

A szívem! A szívem fáj! – kiabálta a belső hangja.

– Látni akarom, mutasd meg – mondta határozottan a férfi és kezébe vette a lány kezét, majd óvatosan lefejtette egyik csuklójáról a kötést. – Te jó ég, Samantha! Ez borzasztóan néz ki!

– Psszt! Megkérhetlek, hogy ne kiabálj itt a lépcsőház közepén?

Mark körülnézett, majd tekintete ismét Samantha arcát fürkészte.

– Sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned – mondta Mark együttérzőn.

– Köszönöm. Hoztam ám valamit neked – mondta Sam és beinvitálta barátját.

Ez biztos eltereli majd a figyelmét – vidult magában.
Samantha elővette az aktatáskaját és kivette belőle a történetet, amit már késznek érzett mostanra.
Mark elmosolyodott.

– Megelőzted a vázlatodat, amit elküldtél. Mikor is telefonáltunk? Hat napja?

– Tudod milyen a posta..