1. The Fall - A Zuhanás

9 0 0
                                    

                                                                                          - Misery -

Nehéz kinyitnom a szemem, ólomsúlyúnak érzem a szemhéjaim. A fejem tompa és zúg. Valahol a távolban végtelennek tűnő sípolás, és pittyegés hallatszik. 

Erőtlen nyögés tör elő a torkomból, és óvatosan megmozdulok, valami viszont vissza szorítja a testemet. Nagy nehezen sikerül kinyitnom a szemem. Eleinte csak összemosódott színeket, és foltokat látok. A mellkasomhoz nyúlok, érzem minden porcikám sajog. Az ujjaim egy erős szíjat tapintanak ki, ami egy székbe préseli a testem. A biztonsági öv. Ujjaim megpróbálják kioldani a zárat, esetlen kutatva a megfelelő gomb után. Pedig tudom hol van. De mintha ide oda mászkálna, ujjaim kábán kapkodnak utána. Pár próbálkozás után végre sikerül kicsatolnom magam, a testem pedig mint egy rongybaba kiborul a székből. Fejem fájdalmasan koppan a padlón, és felszisszenek a fájdalomtó. 

- Basszameg. - nyögöm, és az irányító pult felé mászom, ami, az esésemből kifolyólag nem egyenes szögben áll, ugyanis a hajó furcsán oldalvást landolt. 

Landolás... Nem. Zuhanás. Kell pár másodperc (vagy perc) míg az elmém kitisztul annyira, hogy a foltok és pacák összemosódott tengere lassan egyé olvadjon. Az irányítópult előtt kuporgok, a vészjelző gombok, szinte az összes, villog megállás nélkül. A pult viszont sokkal kisebb mint a hajónké, amin hazafelé tartottunk....

Ez a sétahajónk.... Felülök, hátam a falnak döntve megpróbálok egyenletesen lélegezni, hogy ne okádjak magam elé a padlóra. Érzem hogy valahol a homlokomon lehet egy seb, mert meleg folyadék folyik végig az arcomon. De sajnos nem én leszek a következő kiválasztott Harry Potter.

Az emlékek halványan derengeni kezdtek.... valami gond volt a hajóval. Kiabálások... vészjelzés... Egy erős kar, amint a sétahajóba lök. Azt kiabálva, hogy így majd túlélhetem. Vagy hogy pont nem? És így biztos meghalok? Minden olyan zavaros.

Az biztosan tudom, hogy hazafelé tartottam a Föld nevű bolygóról. 15 évet éltem le ott, az emberek között egy rakat fiúval. Law falkájába tartoztam, én is, és ők is. Annyi különbséggel, hogy ők, mint a fajunk java, shifterek. Alakváltók. Farkasok. Úgy nézünk ki mint az emberek, de mégis mások vagyunk. Én viszont tőlük is különböztem. Az én farkasom elutasított. Helyette mást adott a kezembe...

Nyögve megpróbáltam a székbe kapaszkodva felállni, majd remegő lábakon, a fal mentén elindultam , hogy megkeressem a gombot, ami az űrsikló oldalát nyitja. Kisebb darab mint az anyahajó, és a zuhanást követően meglepően jól megmaradt. 

Tenyeremet a zöld gombra téve felnyitottam a bejáratot, és ahogy az ajtó felfelé húzódva kinyílt, dermesztő hideg szél kapott az arcomba. Előre botorkáltam, hogy jobban kilássak. A hajóm egy hegyoldalt súrolva zuhant le egy mezőre. Talán. Az is lehet hogy egy szakadék, vagy tó volt alattam. Ugyanis az égegyadta világon semmit sem láttam. Csak havat. Vastag, sűrű pelyhekben hullott az égből, és ahogy előre léptem, mélyen elmerült benne a lábam. Hideg van. Túlságosan hideg az én bolygómhoz, Solis Nova-hoz, és a Földhöz is. Na jó, talán az északi vagy déli sarkon lehet hasonló dermesztő hideg. 

Elfog a hányinger, és a hajó oldalának támaszkodva hányni kezdek. Remeg az egész testem, és szerintem agyrázkódásom is biztosan lehet, amellett, hogy a bordám annyira fáj, hogy menten elájulok. 

Sokban hasonlítunk az emberekhez, de abban talán mások vagyunk, hogy az én fajtám gyorsabban gyógyul, strapabíróbb, gyorsabb, erősebb és a hideget is jól bírjuk. Különösen én. Most is úgy érzem, a testem szinte lángol, ahogy a mágiám szétáramlik ereimben. 

De ramaty állapotomon még nem segít sokat. Egy ember talán bele is halt volna ebbe a zuhanásba. De nem én. És a többiek sem. A többiek!

Megtörlöm a szám, és kábán oldalra támolygok, esetlenül merülve jobban a hóba.

- Nataniel... - suttogom erőtlen az első nevet aki eszembe jut, és a lüktető fejemben felszólal a vészcsengő. A társaim... a csapatom! A családom. Ugye nem....

Pánikszerűen elindulok a hóban, de nem jutok messze, és a világ a feje tetejére fordul, és pördül is körülötte párat. Úgy érzem a föld kicsúszik a lábam alól, és a hóba zuhanok. Minden porcikám sikít, ordít, hogy álljak meg. Regenerálódnom kell. A fejem majd szétrobban, és egyre nehezebb levegőt vennem. De elönt a pánik  a többiek miatt. Hol lehetnek? Előre kúszom a hóban, de a testem újra cserben hagy és erőtlen rogyok össze. Összekuporodom, és megpróbálom nyitva tartani a szemem. Pihenek egy kicsit. Olyan békés itt. A magas hóban. Minden olyan szép fehér. Hófehér. Ez a hó nem olyan koszos és mocskos mint a földi. Lassan kifújom a levegőt. Nem csukhatom be a szemem. Csak megpihenek. Nem szabad...

De a szemhéjaim egyre nehezebbek, a testem pedig sérült, gyenge és erőtlen. Egy idő után már nem tudok ellene küzdeni. Mielőtt végleg lecsuknám őket, még látok egy magas alakot közelíteni felém. Hatalmas, bőre kékes szürke, és a fején szarvak vannak. Mosolyra húzódik a szám, és felnevetek, amitől éles fájdalom nyilal oldalamba, így hamar abba is hagyom. Az emberek azt mondják, ha meghalunk, az angyalok eljönnek értünk. Fura, madártollas faszik. Hát, akkor én biztos rácsesztem , mert értem az emberek Ördögnek nevezett sötét fószer egyik embere jöhetett. Vagy maga az ördög. Elmosolyodom, és a fejem oldalra billen, és végleg elvesztem a maradék öntudatom, de egy idő után érzem, ahogy az ördög két erős karja felkap. Elvisz a pokolba. Milyen ironikus. De ennél a hideg, magányos dermesztő helynél csak jobb lehet.

FIREHEART - lángoló szívTempat cerita menjadi hidup. Temukan sekarang