Utálom, hogy akarlak...

XV.

~Nathan~

Ezt is elbasztam!
Megfogadtam magamnak, hogy nem megyek többé Daph közelébe, mert tudom, hogy nem tudom megállni. És most mit csináltam? Pontosan azt tettem, amit nem kellett volna. Jó nem? De az a baj, hogy tudom Josh biztosan kiborulna, ha rájönne, de egyre jobban kezd nem érdekelni. Mármint... nem azt mondom, hogy járni szeretnék Daphenevel, mert nem. Sosem volt kapcsolatom, és nem is lesz. Viszont nem bírom magamat távol tartani tőle... egyszerűen nem megy. Valami oknál fogva azt akarom minden percben, hogy itt legyen. Halmozzon el csókjaival, halhassam kéjes nyögéseit, és bújjon hozzám. Na igen, tényleg megőrültem. De, amit akarok, azt nem kaphatom meg. Mindig így volt, amire vágytam sosem kaphattam meg. Így van Daphenevel is, akarom, de nem kaphatom meg.

Teltek a napok, és Daph nem igazán volt otthon. Josh valami olyat mondott, hogy most sok baja van, és, hogy hagyni kell. Meg akartam kérdezni mi van vele, de így is vékony jégen járok, nem kell még jobban gyanússá válnom.

Joshnak persze azóta sem számoltam be a nemrég történtekről. Az az éjszaka... senki sem tudhatja. Senki. Ha valaki megtudja mit műveltünk aznap este rohadt nagy bajban leszünk. Így is elég nehéz volt kimagyarázni magunkat. Persze nem, mintha azt hitték volna, hogy lefeküdtünk Daphvel, de olyan gyorsan elszaladt, hogy meg sem beszéltük mit fogunk mondani így improvizáltam. Daph azt mondta elcsavarta egy fickó az egyik hálószobába majd elment még este, én pedig azt mondtam, hogy kavartam pár lánnyal, de annyira be voltam rúgva, hogy inkább ledőltem a legközelebb eső szobába. Hihető sztori volt, mert mindenki elhitte, így nem kell azon aggódni, hogy valaki gyanakodna. Sosem voltam híve a hazudozásnak, de most nem volt más választásom...

Ma olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen nem volt erőm elmenni edzeni. A reggeli edzés pont elég, nincs szükségem arra, hogy túlterheljem magamat. Megtanultam, nem mások határozzák meg a saját életünket. Így fogtam magam, és rögtön Josh, azaz a jelenlegi lakásomhoz mentem. Rögtön bedőltem az ajtón, és bekopogtam Joshhoz. Semmi. Fogalmam sem volt hol van, de olyan fáradt voltam, hogy semmi kedvem nem volt bújócskát játszani. Amikor hazajön azt úgyis hallom majd. Ezekkel a gondolatokkal vettem le a pólómat, és csak egy fekete melegítőnadrágot húztam magamra. Felsőt nem volt kedvem, szóval maradtam így. Elindultam, hogy egyek valamit, de halk zokogásra lettem figyelmes. Elősször azt hittem képzelődöm, de egyre hangosabb lett. Mi a franc?
Mintha Daph szobájából jönne... oké. Semmi közöm hozzá.

Próbáltam ezt a mondatot mondogatni magamban. Nem a te dolgod! Nem a tiéd! Viszont... mégiscsak Daphről van szó. Arról a szösziről, akivel felnőttem. Akit mindig is csodáltam képességei miatt. Utáltuk egymást mégis megvédtük mindig a másikat. Bassza meg!

Nem bírtam tovább. Muszáj volt! Lágyan nyomtam le a kilincset, majd beléptem a szobába. Daph az asztala körül ült. Mindenhol papírok szétdobálva, illetve füzetek. Kezeibe temette az arcát, szőke haja rálógott a mellkasára. Az ajtó csukódására felnézett, és a szemeink találkoztak. Arcán csurogtak le könnycseppek, szemei pedig csillogtak. Sosem láttam Daphenet sírni, igazából fogalmam sem volt mit kéne tennem. Valamiért úgy gondoltam úgysem mondaná el, meg nem is tartozik rám, viszont mégis megakartam vigasztalni.

Odasétáltam az asztala mellé, és egy lágy viszont tudatos mozdulattal megfogtam kezeit amik remegtek, és egy szoros ölelésbe húztam. Nem ellenkezett inkább csupasz mellkasomba temette az arcát.

-Daph...- szólaltam meg, szinte suttogtam.

-Annyira sajnálom... én...- dadogta, de megráztam a fejemet. Értette. Viszont éreztem, hogy magába tartja.