Utálom, hogy akarlak...

XXI.

~Nathan~

Azt mondják, ha túl jól érzed magad készülj fel a pofonra, mert nagyobbat fog csattanni, mint hinnéd. Na... azt hiszem ez talán tényleg így van.

Azonnal elengedtem Dapht, bár tudtam, hogy sokat nem segítek hiszen látta. Látta, ahogyan csókolózunk... mindent látott. Daph rémült volt lefagyott, így én nyúltam a pólója után, amit gyorsan áthúztam a fején. Csak akkor tudtam Joshra nézni, amikor keserűnek hangzó nevetés hagyta el a torkát. Dühös. Nagyon.
Ismerem Josht kiskorunk óta, és elősször próbálja feldolgozni, s majd csak utána borul ki. Daphre nézve rettenetes bűntudat kerített el. Minden az én hibám volt és tudtam róla. Ha én nem vagyok ekkora balfasz, akkor most nem ment volna tönkre semmi. Minden az én hibám volt. Nem Daphé. Tudtam, hogy el kellett volna mondanom. Josh egy valamit nem tűrt, a hazugságot. Ezért bízott csak egy barátjának azaz bennem, de hát... én ezt is elbasztam. De mielőtt megszólalhattam volna Josh nekem rohant és akkorát beütött az öklével, hogy éreztem a vért, ami ömleni kezdett az oromból.

- BÍZTAM BENNED, BAZD MEG! - ordította Josh a képembe, amint újra ütni kezdett. Éreztem a fájdalmat lüktetni, de tisztában voltam azzal, hogy megérdemeltem. Minden. Egyes. Pillanatát.
- A KÉPEMBE HAZUDTÁL, NATE! MILYEN ELBASZOTT BARÁT VAGY? - ordítva tovább ütött, de itt egy kicsit úgy éreztem, mintha elmosódna körülöttem minden. Elbaszott barát voltam, már egy jó ideje tisztában voltam vele.
- ÜSS VISSZA, GYERÜNK! - ordította tovább, de ekkor meghallottam Daphne könyörgését.

Gyönyörű szemeiben könnycseppek voltak, miközben próbált túlkiabálni Joshon. Utáltam így látni. Persze nem mindent láttam a sok ütés közben, de túl szép volt ahhoz, hogy ilyeneken átmenjen. Ő sem így tervezte, de muszáj neki elmondani, hogy ő semmit sem csinált rosszul. Itt én voltam a rosszfiú nem ő. És most megérdemlem. Éppen ezért nem ütök vissza.

- Kérlek, Josh. Hagyd.... Kérlek... kérlek... Könyörgöm... - amint meghallotta Josh Daphne sírását rögtön megállt, és egy utolsó lökést követően felállt mellőlem.

Egy percig úgy éreztem forog velem a világ. Csak a keserű igazság és a a fájdalom maradt meg, amiben kapaszkodtam. Szörnyen nézhettem ki, de nem érdekelt. Annyira fájt a saját hátba szúrásom, hogy a fizikai fájdalom mellékesnek tűnt mellette. Daph nem bírt ellenállni, és lassan segített nekem felálni, a kezembe nyomott egy pohár vizet, és megtörölte a vérző sebeimet. Addig Josh fel és alá járkált az egész házban teljesen ideges volt, szinte felrobbant. Közben visszanéztem Daphre, mert láttam, hogy le szeretné fertőtleníteni a sebeket, de én elhajoltam.

- Jól vagyok, Daph. Tényleg. - hazudtam, de nem akartam, hogy közelebb legyen hiszen úgy sem bírnék magammal így próbáltam minél messzebb kerülni tőle.

- Nate... - mondta szinte suttogva, de egy mosolyt erőltetve megsimítottam az arcát.

- Semmi baj. Én majd megoldom. - amint kimondtam tudtam mit fogok tenni, de Daph visszarántott. Megrázta a fejet jelezve, hogy nem akarja, hogy magamra vállaljam, de én már hajthatatlan voltam. Túl sokat szenvedett miattam. Meg amúgy is így volt szóval...

- Én voltam. - mondtam ki mire Daph is rám szegezte a figyelmét, meg Josh is. Josh egy csalódott mosollyal meg egy fej billentéssel reagált, jelezve, hogy folytassam. - Miattam volt, mert... önző voltam, és nem bírtam a farkammal. - próbáltam nem Daphre nézni, mert nem bírtam volna ki a tekintetét. - Ő nem tett semmit engem meg... úgyis ismersz... - Josh szemében nem csak méreg meg csalódás, de düh is volt.