Utálom, hogy akarlak...

XX.

~Daphne~

Tökéletes.
Ez volt az egyetlen szó, ami ténylegesen mutatta azt, ami velem mostanában történik. Sosem éreztem magamat ennyire boldognak, és bár furcsa kimondani, de sosem gondoltam volna, hogy a boldogságomat a bátyám legjobb barátja fogja nekem az életembe újra behozni. Nem azt mondom, hogy eddig rossz volt az életem, de semmi érdekes nem volt a mindennapjaimban, illetve mindig is úgy éreztem valami hiányzik, de mostmár tudom, hogy az a valami, valaki volt, és történetesen Nate volt az. Az én Natem.
Igaz, azzal a ténnyel, hogy bárhol és bármikor nem mutathatom ki az érzéseimet, perszehogy aggaszt, de jelen pillanatban, ez volt a legkisebb problémám. Natetel boldog voltam, és olyan énemet ismertem meg, amilyennek a létezéséről sem tudtam eddig. Nagyon féltem attól, hogy a rózsaszín köd egyszer csak kipukkan, de most nem tudok ezzel foglalkozni...

Viszont a titok az titok... na igen. Lehet nem volt jó döntés, de egyszerűen muszály volt valakinek elmondanom... ma Hayley átjött hozzánk, és egy véletlen elszólás miatt muszály voltam magyarázkodni az egész helyzetért. Persze régen nem találkoztunk, de erre azért ő sem számított. Azonnal elkezdtünk beszélgetni erről a témáról. Egyszerűen nem bírtunk leállni, annyira sok mindent kellett megvitatnunk. Na meg persze bennem is, olyan sok minden gyűlt össze a pár hét alatt, hogy csak úgy mondtam és mondtam...

Annyira örülök, hogy Hayle a legjobb barátnőm. Nem vádolni kezdett meg gyanúsítgatni, hanem arról beszéltünk, hogyan élem meg, hogyan érzem magam. Nem az érdekelte, hogy miért, és hogyan, hanem, hogy ez az egész bennem mit kelt fel. És ezért nagyon hálás voltam neki.

- Nem akarom mondani, hogy én sejtettem... de már akkor láttam, hogy van valami, amikor megláttam mennyire felszabadult és életvidám lettél. - mesélte Hayle miközben a kanapén ülve társalogtunk. Elmosolyodtam a mosolya láttán, majd felém mutatta a mutatóujját. - Látod, pontosan ez az a mosolyod, amiről beszéltem! Ez amolyan "imádom az életem, és a szerelem csodás érzés" mosolyod. - torzította vékonyra a hangját, amikor bemutatta mit lát a mosolyomban. - Te jó ég! Annyira örülök! - mondta teljesen boldogan, szerintem jobban extázisban volt, mint én, pedig engem aztán nehéz űberelni.

- Tudom... én is annyira... el sem tudom mondani. - kapkodtam a megfelelő kifejezések után, de valahogy egyet sem találtam. - Nem hittem, hogy valaha találok valakit, aki tényleg megbecsülne, de Nate... fogalmam sincs hogyan vagy miért, de egy teljesen más oldalamat hozza elő érted? Mintha összeállna a puzzle, amikor vele vagyok. - magyaráztam nagy beleéléssel legújabb érzelmeimet. - lehet megbolondultam, de Nate még csak nem is közelít Ryanhoz. Ő... teljesen más. Ő megbecsül, meghallgat, szeret és... azt hiszem mindvégig azt kerestem, ami szó szerint az öröm előtt volt kínálva, de én észre sem vettem... - mondtam ki a szavakat, de ekkor már az értelmükre nem is figyeltem, csakhogy mindent, ami bennem van kiadjam a legjobb barátnőmnek. Ő pedig szorgosan hallgatott, egyszer - kétszer közbeszólt.

- Éppen ez az! Mennyi esély volt rá, hogy ti ketten egymásra találjatok? Mármint mennyi volt az esélye, hogy a dögös bátyád dögös haverja titokban oda van érted? - mondta Hayle, és teljesen egyet értettem.

- Mindegy is, bármi történt én vagyok az, aki a legjobban örül mindennek. Mármint eltudod ezt hinni? Te jó ég... - éreztétek valaha, hogy az érzéseitek annyira kuszák, hogy csak azt látod, ami elhomályosítja mindezt? Mert én pont nem. Annyira szerelmes voltam, hogy minden más mellékessé vált, és nem láttam a rosszat. De nem is bántam, mert minden egyes részét kiakartam élvezni ennek az érzésnek. És ezt is tettem.