Utálom, hogy akarlak...

XIX.

~Nathan~

- Nate, várj már meg! - kiáltotta utánam Daphne miközben megpróbált utolérni, kisebb-nagyobb sikerrel. - Mekkora egy seggfej vagy! - kiáltotta, de azért csaknem adta fel. Az, hogy miért kezdtem el futni fogalmam sincs, viszont látni milyen cukin próbál legyőzni mindent megér. Már csak remélni tudtam, hogy miután ez a kis "incidens" megtörtént, hogy majdnem lebuktunk Josh előtt nem fog sehová sem vezetni. Jelenleg megszeretném próbálni, illetve folytatni ezt az egész kapcsolatot. Nekem nagyon új, sosem volt ilyenben részem, és rá kell jönnöm, hogy képes vagyok- e rá, de Daphről van szó szóval próbálkozom. A tény viszont, hogy nem vihetem el akárhova randira kicsit aggaszt, mert bent mégsem élhetünk folyamatosan. Így gondoltam a városon kívül eső folyó, meg a mellette levő mező talán fel tud minket szabadítani.

Valószínűleg nem szabad sokáig gondolkodnom, mert egyszercsak Daph apró kezeit éreztem meg, ahogyan visszahúz engem.

- Tudod... annyira nem is volt nehéz elkapni... - lihegte, de próbált teljesen nyugodtnak tűnni. Nem bírtam visszatartani a mosolyom, amikor megláttam milyen büszkén néz rám azzal a tudattal, hogy "elkapott" engem.

- Tudod, ha nem állok le rólunk fantáziálni esélytelen, hogy elkapj, de bevallom szép volt, szöszi. - amikor kimondtam értetlenül nézett rám mégis aranyosan mosolygott.

- Várj, fantáziálsz rólunk? - kérdezte, de én csak elindultam a másik irányba megkeresni a tökéletes helyet, természetesen egy hatalmas árulkodó mosollyal. Gyorsan kapcsolt, és követett engem, de azzal, hogy nem válaszoltam talán el is árultam magam. Elégedetten mosolygott miközben összefogta kezeinket. - És én még azt hittem nem hiszel a szerelemben... - őszintén nem tudtam mit válaszolni. Odavoltam Daphneért, de megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes, amit... elég nehéz mostanában visszatartani...

- Megfelel? - álltam meg, és néztem előre a szerintem tökéletes helyre mutatva. Daphne meg sem szólalt, de a szája résre nyílt. Valóban csodás volt, a mezőn számtalan színes virág díszítette a zöld talajt, a folyó pedig csak a tökéletes éke volt a tájnak. Lepillantottam Daphre, de ő már engem nézett. De nem átlagosan, hanem... úgy. Szerintem mindenki tudja ezt a nézést, és őszintén eddig fel sem merült bennem, hogy egyszer ez a pillanat megtörténik. De komolyan. Az esélye, hogy beleszeretek Josh húgába mindig is a levegőben volt, de, hogy enyém is legyen... azért ehhez a csillagoknak is úgy kellett állni. Ugyanakkor nem panaszkodom... piszkosul boldog vagyok így, hogy enyém lehet. Hogy meddig? Fogalmam sincs, de őszintén? Nem érdekel addig, ameddig így néz rám.

- Ezt... eltervezted? - kérdezte még mindig ámulattal nézve a tájat. Bólintottam. - Mi? Mégis mikor, vagy hogy? - kérdezte zavarodottabban, mint előbb. Teljesen el volt kápráztatva.

- Tegnap kijöttem megnézni, hogy minden jól lesz-e. Leraktam a pokrócot is meg mindent,hogx úgy jó lesz-e. Nem bízhatunk semmit sem a véletlenre szóval... - magamat hallva a pár hónappal ezelőtti énem biztosan pofán röhögött volna, de most mégis kimondtam, és nem érzek bűntudatot. Daph csillogó szemeiből láttam, hogy nem tud megszólalni, így megfogtam a kezét, és magam után húztam. Elrendeztük szépen a pokrócot, és kipakoltuk a kajákat, amiket hoztunk magunkkal.

- Inkább lennél derékig érő hajjal fiú, vagy kopasz hajjal lány? - amint leültünk, és meghallottam Daphne botrányos kérdését rögtön elnevettem magam. Ő is nevetett, imádtam látni, amikor úgy nevet, hogy fülig ér a szája, és vékony hangot ad ki közben. Neki volt egy jellegzetes nevetése, de fogalmam sincs mihez tudnám hasonlítani, de az biztos, hogy imádtam.